"Ha megfázol, ki leszöl valagászva!"

avagy: Hogyan végeztem el életem első tolatós manőverét?

Történt egyszer márciusban - aki nem hiszi, járjon utána - hogy a családi Ford 3 km után lerobbant az autópályán. Hazahúztak minket, okosan begurultunk vele a garázs elé, és hagytuk a saját kis műszaki hibájával békésen üldögélni.
Azonban eljött az ősz, és vészesen közelg az esküvőm napja. Apu céges autója - amivel tervezte, hogy fuvaroz minket - egy harsány robbanás és hatalmas fekete füstpamatok kíséretében visszaadta az Úrnak a második hengerét. Ezért kell egy másik autó. Nem kicsit, nagyon kell, mert a másik céges autó, amit Apu megkapott egy terepjáró, ami ugyan nagyon nagy és szép és szexi, de hosszú fehér ruhában, magas sarkú szaténcipellőben nem tudok olyan kecsesen felpattanni rá, mint ahogy illenék egy esküvőn - a kikecmergésről nem is szólva.

Itt jön a képbe a Ford és életem első tolatós manővere. Ugyanis senki nem volt, akit Apu ugraszthatott volna, hogy segítsen neki az udvarban megfordulni a ronccsal, azért elhívott a sütisütés mellől (mézes-krémes, nyammm), hogy forgassam a kormányt, hozzam egyenesbe az autót. Aha, hátrafelé, tűsarkakon. Tiszta Ginger Rogers. - Kivéve a tűsarkakat, mert azon papucsosan mentem ki a hidegbe, ahogy itt bent flangáltam, gondolván, rövid idő alatt végzünk.
Leszámítva, hogy minden második mozdulatnál Apunak ki kellett szállnia, elmondani, merre tovább, egész jól ment. Virult is a fejem, aztán bejöttem megint egy kis sütit sütni, krémet keverni, baracklekit kóstolgatni (megintcsak, nyamm).
Ám jött a második menet, az autó tényleges megfordítása. Meg kell mondjam, másodszorra sokkal jobban ment a tolatás, olyan pikkpakk hoztam egyenesbe a hátulját az autónak, hogy magam is meglepődtem. (Mégiscsak Ginger Rogers, vagy legalábbis Zsopi Rogers - ugyanazt tudom, mint mások, csak hátrafelé és papucsban.) Aztán tologattuk, hogy meglegyen az a fránya Y-fordulás, himba-himba-nyomjon, kismama, áááá, tekerd át a kormányt, jó, most leeresztjük, várjááááll, aztán megint himba-himba, nyomjon kismama. Közben tényleg novemberi este lett, hideg és én a vastag pulcsi ellenére kicsit didergősre vettem a figurát, szóval beiszkoltam a házba, ahol drága jó nagyikám a címben idézett mondattal várt.

Így legyen az ember hétköznapi hős a saját családjában. Ki leszök valagászva, ha megfázom. Mondjuk lehet, hogy nem az ideális terhestorna az autó-tologatás az udvaron, novemberben, papucsban... hátrafelé. Na de mégis, milyen dolog az már, hogy megvan az első autóvezetős élményem! Tütü - brrr!

Moby Dick és társai

avagy: Hogyan válasszunk esküvői ruhát kismamaként.

A fehér erősít. Ez tény, de kevesen tudják, hogy nem egy kicsit vagy kissé, hanem SZÖRNYEN. A varrónő, aki vállalta, hogy alig egy hónap alatt megtervezi és elkészíti életem nagy napjának ruháját, felpróbáltatott velem egy gyönyörű fehér ruhát. Akkor az volt az érzésem, hogy egy albínó elefánt tekint vissza a tükörből, lesápadtam, és elhatároztam, hogy nem lesz hófehér ruhám.
Aztán az őszi szünetben elmentünk a sógornőmmel és az unokahúgommal esküvői ruha szalonba ruhákat próbálni. Pechemre kismama-naciban voltam, lebuktam... "Nagyon nagy lesz a pocid!"- sápítozta a nő, mintha nem tudnám, hogy mi a természet rendje, aki kismama, annak a hasa térfogat-növekedés révén helyet teremt az utód fejlődésének. Ennek örömére csak a bálna-méretű ruhákat volt hajlandó leakasztani a fogasról, amiken kb. 30-40 centi anyagot kellett összefognia hátul, hogy kiderüljön, hogy is néz ki. Ahhoz képest, hogy életem legnagyobb bulijának szántam, életem egyik legkevésbé bulis időszaka volt... Pech.
És eljött az első ruhapróba napja. Izgatottan vonultunk el anyuval a varrónőhöz, aki megjelent egy spanyol hadihajó törtfehér vitorlájával, és rám akasztotta. Tükörbe nézve hallottam a fejemben a szakállas tengeri medve rikkantását: "Hínnye, az áldóját! Hozd a szigonypuskát, te fiú, itt jön a nagy fehér bálna!" Kitartóan próbáltam megőrizni a kényes egyensúlyt a magas sarkaimon, így nem értem rá azzal törődni, hogy pánikoljak: én leszek Moby Dick az anyakönyvvezető előtt. Közben az aprócska termetű varrónő jobbra ugrott-balra tűzött és a duzzadó vitorla hirtelen elkezdett alakot ölteni. Szép lett, majd csodálatos, végül egyenesen mesés.
Aztán jött a hab a tortára, a kiskabát. Egy kis tűzés itt, egy kis tűzés ott és kiderült: Soha életemben nem voltam még ilyen szép, mint most, első gyermekemmel a pocakomban, magas sarkakon egyensúlyozva, másfél marék gombostűvel a leendő ruhámban.

És mégiscsak fehér, és mégiscsak ruha. Csak épp jól van szabva, ezért nem látszik benne a helyes kis dudor a pocim elején, viszont látszik, hogy van derekam, és a kismamásra duzzadt kebleim sem öltenek tankhajónyi méretet, viszont jól mutatnak a dekoltázsban.

Tehát: Tök mindegy, hogy mennyire vagy kismama az esküvődön, az a lényeg, hogy olyan varrónőt találj, aki érti a dolgát, és nem ijed meg attól, ha feladatot kap.

Itt is rég jártam

Azóta augusztus végén kiderült, hogy babát várok. Táppénzen üdülök itthon, és észvesztve szervezem az esküvőnket, ami november 14-én lesz.
Igazi kaland megfelelő ruhát találni, ha az ember kismama, ráadásul nem szeretne habostortának öltözni, vagy százezreket költeni a ruhára.
Aztán persze Murphy is elkezdett dolgozni, apu autójában először csak a víz csorgott el valahol, majd hosszas szervizelések után a hét végén egy apróbb robbanás kíséretében kilyukadt a motor. Az élet szép, személyi sérülés nem történt, csak nem tudom, lesz-e autó, ami elvigyen minket a házasságkötő teremig, de sebaj...
Ada a hét elején hólyaghurutos lett, élénkpiros vérpöttyökkel dekorálta a lakást, mehetünk az állatorvoshoz, mert miért is ne.
Közben készülünk a KRESZ-vizsgára, levelezésben vagyok az esküvői ebéd miatt, ruhapróbára járok, telefonálgatok a csokrom miatt. Nem unatkozom, az már biztos.

De most nem tudom elég élvezetesen leírni az esküvői előkészületeket, sem a babavárás örömeit. Majd ha egyszer véletlenül nagyon ráérek, megemlékezem minderről. Addig pedig türelem, kedves olvasók. :)

Morzsák

A macskám a megtört dióhéjakon fekszik és mosakszik.... A cinkék oda szoktak járni enni, lehet, hogy a macsek azt gondolja, ha elég sokáig fekszik a dióhéjban, a cinkék nem veszik majd észre?

A gránátalmás-körtés tea finom. Egy baja van, hamar elfogy és főzni kell megint.

Szlovéniába pedig vissza fogok menni. Tiszta, gyönyörű, és értenek angolul. Sőt, jobbára angolul értenek. Bled gyönyörű, a tónak olyan színe van, amit nem lehet elhinni, a Bohinji tó pedig olyan, mintha egy meséből került volna oda.

Nagyra nőtt gyerekek vagyunk. Jó volt tapsikolni az úton, meg térképpel játszani.

Ma meg jó füvet nyírni, csak a parlagfű is akcióba lépett, ezért az én orrom csavarodik.

Az élet összességében mégiscsak szép.

Rég volt szerelmek

Régi szerelmeken tűnődöm. A kamaszkori nagy elsőn, aztán az elkapkodott másodikon, a dacos harmadikon, a dugába dőlt majdnem negyediken...

1. Zöld szeme volt és ellenállhatatlan mosolya. Azt mondta magáról: bolond, pedig csak elrejtette magát a bolondozás mögé. Imádtam a haját és dühöngtem azon, hogy féltékeny D-re, akivel annál inkább leveleztem, minél többször mondta azt, hogy "semmi". Ha semmi baj, akkor nekem is jó. Amikor megcsalt, és azt kérdeztem: "miért?" azt mondta: "Sors adta, sors elvette." Kiröhögtem.
Hogy mit kaptam tőle? A legjobb barátot, D-t, azt hiszem, ennél szebb ajándék egy elmúlt szerelemtől sem várható.

2. Zöld szeme volt. "Nagy hibát követünk el."- mondta, amikor kezdődött. A fenébe, nem igaza lett?! Tényleg nem kellett volna, vagy ha mégis, akkor sem ennyi ideig. Görcsök, gátlások, kényszerek. Visszagondolva nem tudom, mit szerettem benne. Elhittem neki, hogy nem érek semmit. Könnyű volt hinni neki, hiszen akkor menekültem hozzá, amikor eldobtak. Csak... egyre többen mondták, hogy mégis érek valamit. Aztán jött D. Éjjel, megalázva, kialvatlanul, kisírt szemekkel vártam, ő belépett, rámmosolygott és annyit mondott: "Hogy te milyen gyönyörű vagy!"
Ott és akkor lett vége a rémálomnak. Egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy megtanuljam, amit 3 éven át nem tudtam: "Senki más nem fog kiállni értem, ha én nem teszem meg." Másnap elmondtam, ami a szívemet nyomta, ő pedig a könnyeivel küzdött. Azt hittem, tudok majd rá barátként gondolni, de nem. Hiba volt, de életem legfontosabb leckéjét tanultam meg tőle.

3. Zöld szeme volt, és isteni haja. Fiatal volt, hihetetlenül fiatal, én pedig dacoltam a világgal, és mellette döntöttem. Értékes, érdekes ember. Tanított és tanult, figyelt, érdeklődött. Mellette tanultam meg ismét Én lenni. Mertem az lenni, aki vagyok. Nem mindenben értettünk egyet, de megértettük egymást. Csak az bánt, hogy nem mert őszinte lenni hozzám.
Tanultam tőle, meglátni a szépet, meglátni a megragadnivaló pillanatot. Békével gondolok rá, mégis... ez fájt a legjobban. Visszavonultam utána, és rettegtem a jövőtől.

Majdnem 4. Apró fürtű fekete haja volt. Kíváncsiságból hívtam fel, hogy él-e még. Kiderült, hogy épp messze készül, és hívott, menjek, látogassam meg. Reméltem, hogy többet tudhatok meg róla, de ő csendben volt, csak azt hajtogatta, majd személyesen. Utaztam, életemben először annyit és először úgy. Vártam, hogy majd ott, messze tán megnyílik nekem, de csendben maradt. Mintha elkezdődött volna valami, amiről ő úgy gondolta, hogy már meg is van, de nálam még csak az előjelek voltak. Tudtam volna rajongani a hajáért, verssorok jutottak eszembe a szeméről, de... csend, eltűnt. Blogot kezdtem, és reménykedtem benne, hogy elolvassa, rájön, hol hibázott... Amikor visszatért, már hónapok múltak el, és én nem tudtam mire vélni. Lezártam. Ő megsértődött azon, hogy én leírtam, pedig ő gondolt... csak én nem tudtam.
Nem értettük egymást, ő fájt nekem, én fájtam neki. Később még egyszer jelentkezett újra, amikor már késő volt. Túl késő. Addigra én már boldog lettem nélküle.
"Szerelmes vagyok," - mondtam neki - "és nem beléd."
"Másba?" - kérdezte, és ezzel mindent el is mondott.
Majdnem szerelem volt. Én pedig azóta sem tudom, érti-e, mi történt.

Tanulság? Nem tudom, van-e. Happy end van. Itt alszik a hátam mögött, egyenletes szuszogással. Zöld szeme van, apró fürtű fekete haja, formás ajkai és óriási szíve. Néha csendes, de tud beszélni. Meglátja a szépet, és hagy önmagam lenni. Ötvöz minden jót, amit eddig kerestem. Akinek ennél több kell, keressen tovább, én itt maradok.

Itt vagyok

"Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett."

Századik

Ez hát a századik bejegyzésem ebben a blogban. Azért látszik rajtam, hogy amióta van kihez beszélni, jóval ritkábban jut eszembe idejönni, tenni-venni a blogon, bejegyzéseket írogatni. De mi is történt az elmúlt hetekben, hónapokban?
Elszállt az iskolaév, és szerencsére jó gyorsan tette. Most már csak a szokásos diliház van vissza, összeolvasásokkal, naplólezárásokkal. Hercehurca.
Elhalasztottam a szakdolgozatom leadását, mert nem végeztem vele... túl sok időt vett el tőlem a gyűrűm nézegetése, meg a növények, meg a rejtvények, meg a kert, meg.... gyakorlatilag bármi, ami nem a szakdolim volt.
Voltunk osztálykiránduláson a Balatonon és a gyerekek hihetetlenül élvezték a vizet, a napsütést, leégve és fáradtan értünk haza, aztán megint eleredt az eső... Mert esett, rengeteget, szakadatlanul esett és esett, néha pedig kisütött a nap, hogy lehessen füvet nyírni.
Hazahoztam az iskolából a rettentő ronda gyászos sötétbarna fadobozkát, amit találtam. Papókám lecsiszolta nekem, én meg lefestettem, és tegnap ráragasztottam az utolsó kis cikornyát is, amit szerettem volna rátenni. Most gyönyörű, meseszép és felismerhetetlen. (Ez a legfontosabb, mert annyira rút volt az a barna, hogy olyan rút nincs a világon.)
Hazaköltöztettük Gábor kaktuszait, és miért is ne, a kaktuszok is jobban érzik magukat itt, mint ott. Gyönyörű nagyra nőtt mind, van, amit átültettünk nagyobb cserépbe, de hamarosan megint átültethetjük, mert kihízta az új cserepet is. Vetettünk mindenféle kacifántos nevű és kinézetű növényről magot, amik nagy számban ki is keltek, így most fogalmam sincs, hová fogok ennyi mindent pakolni a télen.
És a legfontosabb: május elején kaptam egy miniatűr hófehér orchideát, a héten pedig az egyik kolléganőm kapott egy nagy fehér gyönyörűséget, és azt mondta rá, hogy neki nem kell. Nem igazán értettem, hogy hogyan lehet egy ilyen mesére azt mondani, hogy nem kell. de ha már így van, én örökbefogadtam.
Az élet mégiscsak szép, nem?

(Fényképeket meg majd hozok, de most ugrok vissza a mókuskerékbe.)

Sold out

Majdnem századik bejegyzésemben tudatom a kedves nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, meg mindenkivel (aki szereti), hogy ezennel elkeltem. Végleg, egészen, az utolsó porszemig.

Szóval az úgy volt, hogy Gábor szülei jöttek találkozni, meg megnézni, hová raboltam el a kisebbik fiukat, közben nagy volt a sutyorgás meg a cinkos összemosolygás, ami már eleve gyanús lehetett volna, de mit tudhatom én, hogy mire fel a cinkos összemosoly meg a sutyuri-mutyuri. De elszaladt a nap különösebb esemény nélkül, és én boldog voltam, hogy a szüleink is legalább olyan jól kijönnek egymással, mint mi ketten.
Végül beesteledett és kimentünk a kertbe husit sütni, mert korábban megbeszéltük, hogy a gyertafényes, szúnyogetetős, husisütögetős vacsinál nincs is jobb. Én pedig még mindig mit sem sejtettem, csak azt nem értettem, hogy akkor, amikor friss forró sültkrumpli illatozik az asztalon, mellette a mennyei sülthusi ontja a finomabbnál-finomabb illatokat, hogy képes Gábor, a szülei és a tesója is csak ülni és várni arra, hogy mindenki asztalhoz üljön, amikor köztudott, hogy a grillezésnél nem várunk a szakácsra, mert elhűl az étel, mire végez. Közben kikerült a fényképezőgép is, és egyre gyanúsabb mondatok hangzottak el: "Fotó vagy video?" Engem a frász kerülgetett, hogy mégis mi lehet az, ami miatt meg kell várnunk mindenkit, ami miatt Gábor nem szeretne leülni, hanem egyik lábáról a másikra álldogál.
Aztán nagy nehezen sikerült mindenkit az asztalhoz ültetni, csak Gábor nem ült le. És nekem csak akkor esett le, hogy ahogy vagyok, kutyanyálas-sárfoltos nadrágosan, kinyúlt, zsírfröcsis pólóban, vastagzoknisan, gumipacskeresen kellek neki. A következő pillanatban már ott térdelt előttem, kérdezte, hogy leszek-e a felesége. Én meg nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy a nyakába ugorjak. Előkerült a gyűrű is, aminél gyönyörűbbet elképzelni sem tudnék. Szerintem csak a denevérek és Gábor hallotta azt az elhaló igen-t, amit elrebegtem, mert jó szájkaratéshoz méltóan, akkor hagyott el a hangom, amikor aztán lehetne kiabálni. Utána meg már csak azt tudtam hajtogatni, hogy "Te bolond!".
Meglepődtem, jobban, mint valaha. Ez nem olyan volt, hogy "Megkapod a szülinapodra, de felejtsd el.", ez olyan igazi hátam mögött szervezett meglepetés volt, amit Gábor azóta tervezgetett, amióta elhatározta, hogy összeköltözünk.

Ez volna a 99. bejegyzés. Boldog vagyok és fülig szerelmes. Már csak az kell, hogy ez az állapot kitartson a következő 100-200 évre.

Növények és mindenféle ződségek átültetéséről

Lassan egy hónapja átültettük a kőbányai panel-dzsungelből Gábort és a növényeit. Úgy veszem észre, hogy a változás mindenkinek jót tett. (Kivéve a szakdolimat, de így megy ez, ha az ember lánya iszonyatosan utálja az iskolát, amiben tanul.)
Az amarillisze kivirágzott, az orchideái ész nélkül hozzák a gyökereket, leveleket, a kimondhatatlan nevű érdekességei meg furábbnál-furább levelek tömkelegével örvendeztetik meg gazdájukat.
Közben - hogy más is örvendezzen - a kert is ontja a virágokat. Habzik a cseresznye, a meggy és az almafa ága, a tulipánok büszkén bólogatnak a cserepekből, a nárciszok integetnek főkötős fejeikkel. Közben a madarak annyit csiripelnek, mintha egyszerre akarnák behozni a téli csendes időszak csicser-adagját. Tavasz van, nagybetűs, napsütéses, lanyhaszellős Tavasz.

Csak ez a szakdolgozat ne volna... Annyira nyomaszt. Na de nekilátok, hátha akkor hamarabb elfogy.

Welcome to the jungle

Az úgy volt, hogy elindultunk időben, tankoltunk, autópálya-matricáztunk, felhajtottunk a pályára és lerobbantunk. Három teljes kilométert tudtunk megtenni, aztán telefonáltunk a szomszédos angyalnak, hogy segítsen. Aztán két órával később ismét elindultunk, röhögve az egészen.
Ezúttal szerencsésen meg is érkeztünk, bekerült hozzánk a komód is, amit igazából évekkel ezelőtt kinéztem magamnak, de most meg is vettem.
Aztán pakoltunk, végül nekünk már nem jutott hely, így busszal mentünk, az orchideák meg autókáztak hazáig.
Ezek után két nap folyamatos pakolás következett, amit még mindig nem tudtam kipihenni, ráadásul egy rettentően csábító ajánlatot kaptam a hátam mögül, így sajnálattal közlöm a nyájas olvasókkal, hogy a többit majd máskor fogom elmesélni.

Holnap

Hát eljött ez is... Holnaptól nem leszek egyedül itt.

LGT: Holnap
Adj tért a hitnek,
míg jót remél!
Adj tért a hitnek,
s ne bántsd, akkor se, ha idegen még!

Adj tért az észnek,
mindegy, kié!
Adj tért az észnek,
s ne félj, az se szégyen, hogyha nem a tiéd.

Holnap, néha olyan messze.
Holnap, féltem is, hogy lesz-e.
Mondd, mit tehetnék?
Holnap, jobb az, amit vártam.
Holnap, itt fogant a mában.
Mondd, lehet-e szép?

Adj tért a srácnak,
hadd nőjön fel!
Adj tért a srácnak,
s ne mondd, hogy a holnapjáért vesszük el!

Nézd, a sok embert: a szivek ugyanúgy vernek.
Nézd, a sok sírt: az öklök ugyanúgy vertek.

Adj tért a másnak,
mért vesszen el?
Adj tért a másnak,
ne félj, attól kevesebb még nem leszel!

22 nap az életem körül

Napközben munka, este pedig pakolok. Ezeréves poros papírok között válogatok, kihajigálom a fölösleget, megnézem, mi az, amit a suliban használni tudunk, azt be is viszem. Szelektálok. Hősi munka, különösen, ha azt nézem, hogy mennyire nehezen válok meg ezeréves poros papírfecniktől. Most mégis könnyen megy, mert jó okom van kidobálni a régit.
Alig 3 hét múlva már nem egyedüli lakója leszek ennek a szobának. Mókás, hogy pont mire belaktam a vackaimmal, kell selejteznem és összébb húznom magam, de ha valaki kedvéért, akkor Gáborért ezt igazán megtehetem, sőt, szívesen teszem.
Előkerültek régi szerelmes levelek, óvodai rajzok, általános iskolai oklevelek, gimnáziumi füzetek, egyetemi jegyzetek és a tanárként kapott gyerekrajzok. Igazi kis időutazás ez, 22 nap az életem körül.

Holnap a ruhásszekrényeim titkait kutatom fel. Kíváncsian várom, onnan mik kerülnek elő. Az biztos, hogy olyan izgalmas, mint ez a polc volt, nem lesz.

Lista

Itt vannak azok a dolgok, amikről eddig nem írtam, de februárban történtek, és egyszer meg kéne írnom, hogy azok, akik ide tévednek, megtudják, miért is nem írok.

• Zoknikutyám 12 gyönyörű év után legyengült, az az áldott nagy szíve nem bírta tovább a medvelétet. Úgy döntöttük, emberibb, ha elaltatjuk. Február 6-án pénteken kora délután egy pillanatra kisütött a nap, hogy még egyszer ránézhessen.
• Február 17-től táppénzre kényszerültem gégegyulladás miatt, olyan volt a hangom, mint Louis Armstrongnak. Rettentő repedtfazék és szörnyen szexi. Egy hét alatt sikerült visszanyernem az átlagosnak mondható formámat.
• Valamikor február 13. és február 22. között eldöntöttük Gáborral, hogy együtt szeretnénk élni, gyerekeket szeretnénk, és be szeretnénk fejezni a házat, amiben együtt élünk majd.
• Gábor 24-én felmondott a munkahelyén. Április 1-én kezd itt. Ez egy igazi, szélesvásznú álom. Boldog vagyok, és repeső izgalommal várom a március végét. De már csak 28 nap (tudom, a maival együtt 29, de az a 2 óra már nem oszt, nem szoroz).

Ezért aztán át kell gondolnom a szobámat, át kell pakolnom a polcaimat, ki kell cserélnem a könyvszekrényt és kiselejteznem a ruháimat.

Hja és a február elgondolkodtató passzusa:
Gábor az első olyan szerelem az életemben, aki konkrétan TESZ is valamit azért, hogy együtt legyünk. Eddig mindig én rugdaltam fel az életem, én költöztem, én utaztam, most viszont... Gábor otthagyja a munkahelyét, a megszokott zugát, a szüleit csak azért, hogy velem lehessen. Nem tudom elmondani, mit érzek ezzel kapcsolatban: meghatottság, megtiszteltetés, öröm, elégedettség, nyugalom, ugyanakkor ordító izgatottság. Azt hiszem, ez maga a szerelem.

Hrömm

Hát hol is kezdjem...
Kibékülésekkel indult az év. Volt, aki joggal bántódott meg, volt aki ok nélkül, de sikerült rendeződni a dolgoknak. Az egyikük most már tudja, hogy nem szabad nagyon rám telepedni, mert védem, ami az enyém és van olyan dolog, amit megtartok magamnak. Mert vannak dolgok az életemben, amikhez -rajtam kívül - csak egy embernek van köze. Samu - a másik - pedig tartja a távolságot, de tudom, hogy itt van, és figyel. És most jó. Örülök, hogy így alakult.

Aztán vizsgák. Nem sok, de legalább dögletesen unalmasak. Most is tanulnom kéne valami maszlagot arról, hogy hogyan meg miként meg miért és milyen keretek között, de ehhez komoly pánik kell, hogy én tanulni tudjak. Így megy ez.

Meg napsütés, ami végre megint van, és tavasz-illat kezd szállni a levegőben és már nem érzek ingert arra, hogy ki se dugjam az orrom a szabadba. Remélem, most már nem jön újabb fagyos időszak... elegem volt a vacogásból.

És persze szerelem. Az itthagyott betűk és illatfoszlányok időnként eljutnak az agyamig, aztán halk bizsergéssel jelzik megérkeztüket. A látszat csalfasága még most is lenyűgöz, szeretem az érzést, hogy ismerek valami olyat, amit mások nem látnak. Mindenki látja a békés felszínt, de hogy mi van mögötte, csak én tudom. Azt meg, hogy bennem mi van? Azt csak Ő tudja.

Sinead O'Connor & Terry Hall - All kinds of everything


Szeretnék nem itt lenni és nem ezt a vacakot tanulni. Pont.

Szerelem, szerelem...

Igaza van, essék szó arról az emberről is, akit Gáborral úgy meg fogunk lepni az idén, hogy tavalyig visszamenően örülni fog a fülének (mert megfogja a fején a mosolyt, így nem esik majd le a feje teteje).
Szóval, hallassék szó most Cicaa-Kóci-Inorról, aki immáron lassan hatodik éve elviseli nyűgöm s nyilaim!
Kóci, aki Inor és Cicaa is egyben, még jó régen, hamvas kamaszlányként kavarodott az életembe gyalin. Beszélgettünk, nevettünk, ökörködtünk, sírtunk és komolykodtunk. Aztán évek jöttek-mentek, emberek jöttek-mentek, de Kóci, aki Inor és Cicaa is egyben, valahogy megmaradt. Mert ő olyan kis maradandó.
Jön a nagy szemével, az aranyos hangjával, a széles mosolyával és ott marad. Néha morog, néha fenekestül forgat fel mindent, aztán ugrabugrál és énekelget, bolondozik, aztán sálat köt, amiket néha be is fejez. Talán. Vagy visszabontja. Vagy nem, vagy határozottan talán.

Nem tudom elmondani, hogy mennyit jelent, mert annyit nem tudok beszélni. Mert Kóci van. Hat éve ott van, ül az ország nyugati sarkában és VAN. Nekem meg jókedvem lesz a tudattól, hogy ő van. Remélem, még sokáig lesz.

Múlt idő

Már egy ideje meg akartam írni ezt, mert kitört az Újév, és olyankor az ember akarva-akaratlanul végigtekint az elmúlt időn. Lássuk, milyen volt 2008!
Eleinte eltűnt Henry, aztán megkerült, és továbbra sem értettük egymást - sajnos ez egy olyan állapot, amin azt hiszem, képtelen vagyok változtatni.
Aztán bekerült az életembe Samu, akivel eleinte nagyon jó volt beszélgetni, aztán egyre zavaróbbak lettünk egymásnak, végül kiderült, hogy annyira különbözőt gondolunk és annyira különbözően élünk, hogy csak gyilkolni tudjuk egymást. Sajnálom, hogy így alakult, de örülök, hogy megismerhettem Samut, aki bolond és komoly és komolyan bolond, meg úgy általában olyan, mint egy operett.
Közben telt-múlt az idő, kiderült, hogy a busz jobb, mint a vonat, és a suliban is egyre több virág nőtt. Nyár lett, meleg, találkoztam Frankkel, aki azt hitte, hogy ugyanazt hiszem, de én nem hittem azt, amit ő hitt, de ebből csak később lett galiba.
Jött az ősz, én képeket küldtem Gábornak, ő meg tanácsokat vissza. Aztán beszélgetni kezdtünk, és én egyre több erőt éreztem magamban.
Elég erőt ahhoz, hogy megmondjam Franknek: Én nem hiszem azt, amit ő. Megsértődött.
Elég erőt ahhoz, hogy megmondjam Samunak: Én nem úgy gondolok a barátságra, ahogy ő, és sajnos képtelen vagyok olyan barátja lenni, amilyet ő szeretne belőlem. Megbántottam, tudom, de nem vagyok jó színésznő.
Október lett, őszi szünet és én fényesre sikált gondolatokkal készültem a nagy találkozásra Gáborral. Izgultam, és éreztem, valaminek történnie kell. Lépésről-lépésre, szép csendesen alakult ez a boldog szerelem közöttünk, és én eleinte nem mertem magam egészen átadni neki.
Végül megjött a tél is. Fülig szerelmesen repültem át novemberből decemberbe, és most itt vagyok. Életem legszebb évbúcsúztatásán túl, mérleget készítek, milyen is volt 2008.

Jó volt? Rossz? Nem tudom. Szép volt, vagy legalábbis széppé tette a tudat, hogy ez volt az az év, amikor társra leltem.

Mindenkinek Boldog Új Évet kívánok 2009-re!