Majdnem századik bejegyzésemben tudatom a kedves nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, meg mindenkivel (aki szereti), hogy ezennel elkeltem. Végleg, egészen, az utolsó porszemig.
Szóval az úgy volt, hogy Gábor szülei jöttek találkozni, meg megnézni, hová raboltam el a kisebbik fiukat, közben nagy volt a sutyorgás meg a cinkos összemosolygás, ami már eleve gyanús lehetett volna, de mit tudhatom én, hogy mire fel a cinkos összemosoly meg a sutyuri-mutyuri. De elszaladt a nap különösebb esemény nélkül, és én boldog voltam, hogy a szüleink is legalább olyan jól kijönnek egymással, mint mi ketten.
Végül beesteledett és kimentünk a kertbe husit sütni, mert korábban megbeszéltük, hogy a gyertafényes, szúnyogetetős, husisütögetős vacsinál nincs is jobb. Én pedig még mindig mit sem sejtettem, csak azt nem értettem, hogy akkor, amikor friss forró sültkrumpli illatozik az asztalon, mellette a mennyei sülthusi ontja a finomabbnál-finomabb illatokat, hogy képes Gábor, a szülei és a tesója is csak ülni és várni arra, hogy mindenki asztalhoz üljön, amikor köztudott, hogy a grillezésnél nem várunk a szakácsra, mert elhűl az étel, mire végez. Közben kikerült a fényképezőgép is, és egyre gyanúsabb mondatok hangzottak el: "Fotó vagy video?" Engem a frász kerülgetett, hogy mégis mi lehet az, ami miatt meg kell várnunk mindenkit, ami miatt Gábor nem szeretne leülni, hanem egyik lábáról a másikra álldogál.
Aztán nagy nehezen sikerült mindenkit az asztalhoz ültetni, csak Gábor nem ült le. És nekem csak akkor esett le, hogy ahogy vagyok, kutyanyálas-sárfoltos nadrágosan, kinyúlt, zsírfröcsis pólóban, vastagzoknisan, gumipacskeresen kellek neki. A következő pillanatban már ott térdelt előttem, kérdezte, hogy leszek-e a felesége. Én meg nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy a nyakába ugorjak. Előkerült a gyűrű is, aminél gyönyörűbbet elképzelni sem tudnék. Szerintem csak a denevérek és Gábor hallotta azt az elhaló igen-t, amit elrebegtem, mert jó szájkaratéshoz méltóan, akkor hagyott el a hangom, amikor aztán lehetne kiabálni. Utána meg már csak azt tudtam hajtogatni, hogy "Te bolond!".
Meglepődtem, jobban, mint valaha. Ez nem olyan volt, hogy "Megkapod a szülinapodra, de felejtsd el.", ez olyan igazi hátam mögött szervezett meglepetés volt, amit Gábor azóta tervezgetett, amióta elhatározta, hogy összeköltözünk.
Ez volna a 99. bejegyzés. Boldog vagyok és fülig szerelmes. Már csak az kell, hogy ez az állapot kitartson a következő 100-200 évre.
Szóval az úgy volt, hogy Gábor szülei jöttek találkozni, meg megnézni, hová raboltam el a kisebbik fiukat, közben nagy volt a sutyorgás meg a cinkos összemosolygás, ami már eleve gyanús lehetett volna, de mit tudhatom én, hogy mire fel a cinkos összemosoly meg a sutyuri-mutyuri. De elszaladt a nap különösebb esemény nélkül, és én boldog voltam, hogy a szüleink is legalább olyan jól kijönnek egymással, mint mi ketten.
Végül beesteledett és kimentünk a kertbe husit sütni, mert korábban megbeszéltük, hogy a gyertafényes, szúnyogetetős, husisütögetős vacsinál nincs is jobb. Én pedig még mindig mit sem sejtettem, csak azt nem értettem, hogy akkor, amikor friss forró sültkrumpli illatozik az asztalon, mellette a mennyei sülthusi ontja a finomabbnál-finomabb illatokat, hogy képes Gábor, a szülei és a tesója is csak ülni és várni arra, hogy mindenki asztalhoz üljön, amikor köztudott, hogy a grillezésnél nem várunk a szakácsra, mert elhűl az étel, mire végez. Közben kikerült a fényképezőgép is, és egyre gyanúsabb mondatok hangzottak el: "Fotó vagy video?" Engem a frász kerülgetett, hogy mégis mi lehet az, ami miatt meg kell várnunk mindenkit, ami miatt Gábor nem szeretne leülni, hanem egyik lábáról a másikra álldogál.
Aztán nagy nehezen sikerült mindenkit az asztalhoz ültetni, csak Gábor nem ült le. És nekem csak akkor esett le, hogy ahogy vagyok, kutyanyálas-sárfoltos nadrágosan, kinyúlt, zsírfröcsis pólóban, vastagzoknisan, gumipacskeresen kellek neki. A következő pillanatban már ott térdelt előttem, kérdezte, hogy leszek-e a felesége. Én meg nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy a nyakába ugorjak. Előkerült a gyűrű is, aminél gyönyörűbbet elképzelni sem tudnék. Szerintem csak a denevérek és Gábor hallotta azt az elhaló igen-t, amit elrebegtem, mert jó szájkaratéshoz méltóan, akkor hagyott el a hangom, amikor aztán lehetne kiabálni. Utána meg már csak azt tudtam hajtogatni, hogy "Te bolond!".
Meglepődtem, jobban, mint valaha. Ez nem olyan volt, hogy "Megkapod a szülinapodra, de felejtsd el.", ez olyan igazi hátam mögött szervezett meglepetés volt, amit Gábor azóta tervezgetett, amióta elhatározta, hogy összeköltözünk.
Ez volna a 99. bejegyzés. Boldog vagyok és fülig szerelmes. Már csak az kell, hogy ez az állapot kitartson a következő 100-200 évre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése