Ma van Gáborom születése napja. Ennek örömére hajnalban elutazott Pestre, mert a Mama kórházba került. Nagyi szerencsére a körülményekhez képest jól van, Gábor viszont cefetül hiányzik Gergőnek is, nekem is. De szombaton már jön is haza, csak addig kell kibírni. Meg diót törni, mert zserbót sütünk szülinapra. (Hogy én mennyire rühellek diót törni...)
***
És hogy még véletlenül se legyen összefüggés a bejegyzésem témái között: Gergőnek kibújt a két alsó első metszőfogacskája. Az egyikkel már rettentően harap, a másikkal pedig karistol. A legújabb hobbija pedig számomra igencsak fájdalmas, ugyanis az orromat rágja. Becéloz, rábandzsít, majd előrelendül és én látom, ahogy közelít, rászippantja magát a nózimra és beleharap. Ha ez nem sikerül neki, akkor a szemüvegemet nyalogatja.
2009. november 14. - Ketten kimondtunk egy szót, ennek örültek sokan, aztán ettünk finomakat (az a túrós-meggyes rétes... arról külön ódákat kéne írni, ha elég lírai hangulatban lennék), hazajöttünk, fáradtak voltunk, mosolyogtunk, és úgy feküdtünk le, mintha nem is történt volna semmi különös. Pedig változott a nevem, a családi állapotom, meg egy kicsit az életünk is. :)
De hogy ne csapjunk rögtön a lecsóba, elmesélem, milyen is volt az esküvő előtti nap. Péntek 13. Babonás ugyan nem vagyok, de most azért sikerült rendesen összejönnie a dolgoknak. Sikeresen megérkezett mindenki, még Levente is ígéretet tett arra, hogy inkább lóg az utolsó óráiról, de eléri az utolsó buszt Pestről. A busz indulása után csörög a telefonom, Levente hív, hogy fent van a buszon, de küldjük neki az energiát, mert ráfér. Igazság szerint tettem én rá magasról, hogy fáradt-e vagy nyűgös, sokan vannak-e a buszon vagy kevesen, csak az érdekelt, hogy ő fent van a buszon, így másnap tuti lesz, aki szépnek fotózzon minket (önző menyasszonyos dolgok ezek, aki még nem élte meg, nem tudja, hogy ilyenkor nincs kivétel, mindenki önző lesz). Este 10-re be is ér a busz, megyünk elé, persze kicsit csúszunk, így már nincs tömeg a buszpályaudvaron, csak egy fehér burnuszos fickó dumálgat a sofőrökkel, majd amikor közeledem felé elvigyorodik, köszön és megölel. Nem, nem lett titkon arab terrorista, a burnusz valójában több méternyi géz, amit azért kapott, mert lendületből lefejelte a csomagtér-ajtót, aminek köszönhetően felrepedt a homloka (az arcán még jól látható vérlefolyások, csak a hangulat emelése céljából). Rövid pánik után hazatértünk, lemostuk az arcát, hívtuk Annát, hogy mehetünk-e kezelésre, aztán hajrá. Anna rossz hírt közöl, ezt biza stoppolni kell, mert hiába ragasztja le, szétnyílik, rossz helyen van a seb. Irány a Sürgősségi Osztály. Kint ifjak nézelődnek, bent csak egy kicsit megviselt képű srác üldögél, mi pedig leülünk és várunk, hátha jön valaki, aki elhelyez 3 jólirányzott öltést, aztán mehetünk haza. Naná... péntek este... amikor bulizik az ifjúság és összevereti magát betyárosan, majd pont akkor lesz bármi gyors. Üldögélünk, beszélgetünk, vizsgáljuk a folyosón elhelyezett hordágyat, amikor megjelenik két rendőr, és megkérdezi, mi kerültünk-e összetűzésbe roma ifjakkal egy szórakozóhely előtt. "Nem, csak a busz csomagterének ajtaján fejelte le az ismerősöm, de a busz rosszabb állapotban van." A rendőrök vigyorogva bemennek a kezelőbe felveszik a két srác vallomását, akik közül az egyiket már vagy egy órája próbálják összerakni az orvosok. Az egyik rendőr kijön, hogy jelentést tegyen a kapitányság felé, majd elbeszélget velünk. Mivel már fél 12 van, és én erősen álmosodom, miközben a fotósomat próbálom összestoppoltatni az ÉN Nagy Napomra, vigyorogva közlöm a rendőrrel, hogy ilyen frankó leánybúcsúm is csak nekem lehet. Erre már ő is nevet, tényleg nem lehet mit mondani rá. Fél egyre azért hazakeveredtünk, beájulok az ágyba és nem tudok rendesen aludni, mert Bálint telefonja atomvillanást játszik, közben villog Anyu hifije...
Reggel hétre azonban minden olyan, mint a mesében. Ülök a fodrásznál, aki először megmossa a hajam, több maréknyi hiper-szuper-ultra-mega-giga erős hajhabbal megszárítja, aztán először Freddie Mercury-vá tesz az "I'm going slightly mad" klipjéből, majd szálanként eligazítva a hajamat megteremti belőlem azt a tündérkirálykisasszonymenyasszonyt, aki mindig is szerettem volna lenni az esküvőmön. Befejezésül kapok pár pötty zselébe kevert csillámport, hogy olyan legyen a hajam, mintha tele lenne szórva méregdrága Swarowsky-kristállyal, majd jön egy réteg hiper-szuper-ultra-mega-giga erős hajlakknak álcázott áttetsző szórt beton, hogy a frizurám akkor se reccenjen meg, ha én már a végemet járom. Ezek után hazasétáltam, átöltöztem a tökéletes ruhámba, felvettem a tökéletes cipőmet a legkevésbé tökéletes harisnyára (legnagyobb baja, hogy egyáltalán létezik), kiléptem az ajtón, és elkezdődött a varázslat. Gyönyörűnek éreztem magam, gyönyörű volt az idő, gyönyörű volt Gábor is az öltönyében és a nyakkendőjében, mindenki mosolygott és általában elnyelt minket a szuperlatívuszok özöne.
De az a meggyes-túrós rétes ott az étteremben... na az túltett mindenen. Kivéve a hajamon, mert azt a szórt beton úgy tartotta, hogy az esti zuhanyzásnál negyed órán át kellett kimosnom belőle a cuccot, miközben a zuhanytálcában rendületlenül kopogott az a fél zacsi rizs, ami a nap folyamán elveszett a frizurámban.
Végül a zene, ami nélkül nem lett volna tökéletes az esküvőnk Gáborral:
Majdnem századik bejegyzésemben tudatom a kedves nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, meg mindenkivel (aki szereti), hogy ezennel elkeltem. Végleg, egészen, az utolsó porszemig.
Szóval az úgy volt, hogy Gábor szülei jöttek találkozni, meg megnézni, hová raboltam el a kisebbik fiukat, közben nagy volt a sutyorgás meg a cinkos összemosolygás, ami már eleve gyanús lehetett volna, de mit tudhatom én, hogy mire fel a cinkos összemosoly meg a sutyuri-mutyuri. De elszaladt a nap különösebb esemény nélkül, és én boldog voltam, hogy a szüleink is legalább olyan jól kijönnek egymással, mint mi ketten. Végül beesteledett és kimentünk a kertbe husit sütni, mert korábban megbeszéltük, hogy a gyertafényes, szúnyogetetős, husisütögetős vacsinál nincs is jobb. Én pedig még mindig mit sem sejtettem, csak azt nem értettem, hogy akkor, amikor friss forró sültkrumpli illatozik az asztalon, mellette a mennyei sülthusi ontja a finomabbnál-finomabb illatokat, hogy képes Gábor, a szülei és a tesója is csak ülni és várni arra, hogy mindenki asztalhoz üljön, amikor köztudott, hogy a grillezésnél nem várunk a szakácsra, mert elhűl az étel, mire végez. Közben kikerült a fényképezőgép is, és egyre gyanúsabb mondatok hangzottak el: "Fotó vagy video?" Engem a frász kerülgetett, hogy mégis mi lehet az, ami miatt meg kell várnunk mindenkit, ami miatt Gábor nem szeretne leülni, hanem egyik lábáról a másikra álldogál. Aztán nagy nehezen sikerült mindenkit az asztalhoz ültetni, csak Gábor nem ült le. És nekem csak akkor esett le, hogy ahogy vagyok, kutyanyálas-sárfoltos nadrágosan, kinyúlt, zsírfröcsis pólóban, vastagzoknisan, gumipacskeresen kellek neki. A következő pillanatban már ott térdelt előttem, kérdezte, hogy leszek-e a felesége. Én meg nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy a nyakába ugorjak. Előkerült a gyűrű is, aminél gyönyörűbbet elképzelni sem tudnék. Szerintem csak a denevérek és Gábor hallotta azt az elhaló igen-t, amit elrebegtem, mert jó szájkaratéshoz méltóan, akkor hagyott el a hangom, amikor aztán lehetne kiabálni. Utána meg már csak azt tudtam hajtogatni, hogy "Te bolond!". Meglepődtem, jobban, mint valaha. Ez nem olyan volt, hogy "Megkapod a szülinapodra, de felejtsd el.", ez olyan igazi hátam mögött szervezett meglepetés volt, amit Gábor azóta tervezgetett, amióta elhatározta, hogy összeköltözünk.
Ez volna a 99. bejegyzés. Boldog vagyok és fülig szerelmes. Már csak az kell, hogy ez az állapot kitartson a következő 100-200 évre.
Az úgy volt, hogy elindultunk időben, tankoltunk, autópálya-matricáztunk, felhajtottunk a pályára és lerobbantunk. Három teljes kilométert tudtunk megtenni, aztán telefonáltunk a szomszédos angyalnak, hogy segítsen. Aztán két órával később ismét elindultunk, röhögve az egészen. Ezúttal szerencsésen meg is érkeztünk, bekerült hozzánk a komód is, amit igazából évekkel ezelőtt kinéztem magamnak, de most meg is vettem. Aztán pakoltunk, végül nekünk már nem jutott hely, így busszal mentünk, az orchideák meg autókáztak hazáig. Ezek után két nap folyamatos pakolás következett, amit még mindig nem tudtam kipihenni, ráadásul egy rettentően csábító ajánlatot kaptam a hátam mögül, így sajnálattal közlöm a nyájas olvasókkal, hogy a többit majd máskor fogom elmesélni.
Itt vannak azok a dolgok, amikről eddig nem írtam, de februárban történtek, és egyszer meg kéne írnom, hogy azok, akik ide tévednek, megtudják, miért is nem írok.
Zoknikutyám 12 gyönyörű év után legyengült, az az áldott nagy szíve nem bírta tovább a medvelétet. Úgy döntöttük, emberibb, ha elaltatjuk. Február 6-án pénteken kora délután egy pillanatra kisütött a nap, hogy még egyszer ránézhessen.
Február 17-től táppénzre kényszerültem gégegyulladás miatt, olyan volt a hangom, mint Louis Armstrongnak. Rettentő repedtfazék és szörnyen szexi. Egy hét alatt sikerült visszanyernem az átlagosnak mondható formámat.
Valamikor február 13. és február 22. között eldöntöttük Gáborral, hogy együtt szeretnénk élni, gyerekeket szeretnénk, és be szeretnénk fejezni a házat, amiben együtt élünk majd.
Gábor 24-én felmondott a munkahelyén. Április 1-én kezd itt. Ez egy igazi, szélesvásznú álom. Boldog vagyok, és repeső izgalommal várom a március végét. De már csak 28 nap (tudom, a maival együtt 29, de az a 2 óra már nem oszt, nem szoroz).
Ezért aztán át kell gondolnom a szobámat, át kell pakolnom a polcaimat, ki kell cserélnem a könyvszekrényt és kiselejteznem a ruháimat.
Hja és a február elgondolkodtató passzusa: Gábor az első olyan szerelem az életemben, aki konkrétan TESZ is valamit azért, hogy együtt legyünk. Eddig mindig én rugdaltam fel az életem, én költöztem, én utaztam, most viszont... Gábor otthagyja a munkahelyét, a megszokott zugát, a szüleit csak azért, hogy velem lehessen. Nem tudom elmondani, mit érzek ezzel kapcsolatban: meghatottság, megtiszteltetés, öröm, elégedettség, nyugalom, ugyanakkor ordító izgatottság. Azt hiszem, ez maga a szerelem.
Hát hol is kezdjem... Kibékülésekkel indult az év. Volt, aki joggal bántódott meg, volt aki ok nélkül, de sikerült rendeződni a dolgoknak. Az egyikük most már tudja, hogy nem szabad nagyon rám telepedni, mert védem, ami az enyém és van olyan dolog, amit megtartok magamnak. Mert vannak dolgok az életemben, amikhez -rajtam kívül - csak egy embernek van köze. Samu - a másik - pedig tartja a távolságot, de tudom, hogy itt van, és figyel. És most jó. Örülök, hogy így alakult.
Aztán vizsgák. Nem sok, de legalább dögletesen unalmasak. Most is tanulnom kéne valami maszlagot arról, hogy hogyan meg miként meg miért és milyen keretek között, de ehhez komoly pánik kell, hogy én tanulni tudjak. Így megy ez.
Meg napsütés, ami végre megint van, és tavasz-illat kezd szállni a levegőben és már nem érzek ingert arra, hogy ki se dugjam az orrom a szabadba. Remélem, most már nem jön újabb fagyos időszak... elegem volt a vacogásból.
És persze szerelem. Az itthagyott betűk és illatfoszlányok időnként eljutnak az agyamig, aztán halk bizsergéssel jelzik megérkeztüket. A látszat csalfasága még most is lenyűgöz, szeretem az érzést, hogy ismerek valami olyat, amit mások nem látnak. Mindenki látja a békés felszínt, de hogy mi van mögötte, csak én tudom. Azt meg, hogy bennem mi van? Azt csak Ő tudja.
Sinead O'Connor & Terry Hall - All kinds of everything
Szeretnék nem itt lenni és nem ezt a vacakot tanulni. Pont.
Egyszer csak elfogynak a szavak. Mondanék valamit, de rájövök, hogy nem lehet kimondani. Pedig ott van, feszít belülről, kajánul kacag a fejemben, a szívemben, de ledobja magáról a szavakat, amikkel meg akarnám mutatni másoknak. Próbálkozom, körülírnám, célozgatnék rá, de nem megy. Mosolyog a gondolat, tudja, hogy vágytam rá régóta, tudja, hogy nem fogom eldobni, mert ezért sírtam olyan sokat. Megkínozhat a kimondhatatlanságával, és én tűröm, sőt, még örülök is neki. Aztán ülök, nézek magam elé, beleborzongok a bennem kavargó érzésekbe, és hiába van ott, aki elé kiteríteném a lelkem is, nem tudom kimondani. Nézem a szemét, beleveszem a pillantásába, és csend...
Éjfélkor sétáltam egyet Adával, a felhők mögött rejtőző telihold kísérteties fénybe vonta a kertet, én pedig belemosolyogtam a derengésbe és Rá gondoltam. Nincs ebben semmi különös, mostanában mindig Rá gondolok, ez az élet rendje. Felkelek, belemosolygok a párnám sarkába, és már csuklik is. Kimegyek a buszhoz, beérek a suliba, kicsengetnek, becsengetnek, ebédelni megyek a gyerekekkel. Már minden Róla szól, mindenhonnan az ő szeme néz vissza, az ő cinkos mosolya nevet rám. Szép lett az életem, van miért felkelni, van kiért mosolyogni.
Nem hagyom, hogy ebbe bárki belepiszkáljon. Nem hagyom, hogy ezt a mosolyt ellopják Tőle.
Köd volt a Duna fölött, és én röpködő gondolatokkal pillantottam végig a forduló hajón, a lassan haladó uszályon, az indexelő autókon, a felállványozott Parlamenten, a meseszép Gresham-palotán és a párába vesző Gellért-hegyen. Aztán megint a Lánchidat bámultam, és vártam azt a buszt, ami elé ki kell majd mennem a Dísz térig. Persze nem láttam, de úgy gondoltam, ideje kimenni. Épp idejében.
Aztán zavar volt, és egyszerre tudtam volna kacagni és fogvacogva összegömbölyödni, ugrálni és csendben maradni. Persze beszéltem, meg ismeretlen növényt mutogattam, meg csacsogtam, és lóbáltam a pirosra fagyott ujjaimat. Majd a zavar elmúltával már nem csak én beszéltem és mindenhová elmentünk, ahol addig nem jártunk. Az ujjaim pedig vacogó kismadarakként pihentek a biztos menedéket jelentő kezedben. Béke lett, boldogan mosolygó, bágyadt napsütéses ősz.
Később álmos utazás az avarral borított hegyre. Fejem a válladon, és arra gondoltam, mi sem természetesebb ennél. A szemem sarkából lestem az arcodon bujkáló mosolyt és a szemeid. Béke volt, lombhullásos, meghitt csend.
Most pedig hazaértem, és az ujjaim már csak a bögrém köré fonódva melegedhetnek. Sárga-piros avarban csoszogok, közben arra gondolok, mennyi mindent nem tudtam elmondani még. Mi mindent kéne még megmutatnom, kezem a kezedben, fejem a válladon. Lassan novemberbe fordul az idő, és eltűnnek a színek. Csak a béke marad. A sajgó, borongós béke, a meleg kezeid és a csillogó szemeid emléke.
Látod, milyen bolond vagyok, itt ülök a boldogságommal, és azt nézem, mi benne a hiba. Pedig boldog vagyok, és csillogó szemmel várom a jövő hét végét, mint a gyerekek a Karácsonyt. Már unalmas vagyok a barátaimnak (mind az egynek, akivel beszélgetek mostanában), mert ha kinyitom a számat, akkor arról csicsergek, hogy találkozunk, és de jó lesz, és ha épp nem tervezgetek, akkor biztos csak azért nem, mert valamit végre kitaláltam, de csak annyi időre, hogy átgondoljam újra. És versek jutnak az eszembe megint, meg apróságok, amiken aztán órákon át képes vagyok átszellemült mosollyal ábrándozni. Ahelyett, hogy aludni mennék, ahogy kéne, mert késő van és fáradt vagyok, szavakat keresek és dobok el, mert mind suta és egy lapon sem említhető mindazzal, ami bennem van.
Nehéz most várni, és higgadtnak maradni. De nagy levegő, és nyugalom. Már csak 6 nap. Azt meg már féllábon is... ?!
Vannak dolgok, amiktől megmelegszik a lelkem, és alig várom, hogy velem is megtörténjen (megint). Apróságok, mint az ujjaimat végigsimító ujjak érzése a bőrömön. Vagy egy szoros ölelés hangulata. Vagy az arcom valaki más tenyerében. A másik mellkasán aludni el. Érezni a szíve dobbanását. Vagy csak belenézni a másik szemébe és beleveszni.
Szeretnék elveszni, hogy megtaláljak valami nagyon fontosat. Segítő kezet már kaptam ehhez.
Fodor Ákos: ( milyen érvényes lett arcom: két tenyered zárójelében!)
