Egyszer csak elfogynak a szavak. Mondanék valamit, de rájövök, hogy nem lehet kimondani. Pedig ott van, feszít belülről, kajánul kacag a fejemben, a szívemben, de ledobja magáról a szavakat, amikkel meg akarnám mutatni másoknak. Próbálkozom, körülírnám, célozgatnék rá, de nem megy.
Mosolyog a gondolat, tudja, hogy vágytam rá régóta, tudja, hogy nem fogom eldobni, mert ezért sírtam olyan sokat. Megkínozhat a kimondhatatlanságával, és én tűröm, sőt, még örülök is neki.
Aztán ülök, nézek magam elé, beleborzongok a bennem kavargó érzésekbe, és hiába van ott, aki elé kiteríteném a lelkem is, nem tudom kimondani. Nézem a szemét, beleveszem a pillantásába, és csend...
Mert ezt nem tudom másképp mondani.
Mosolyog a gondolat, tudja, hogy vágytam rá régóta, tudja, hogy nem fogom eldobni, mert ezért sírtam olyan sokat. Megkínozhat a kimondhatatlanságával, és én tűröm, sőt, még örülök is neki.
Aztán ülök, nézek magam elé, beleborzongok a bennem kavargó érzésekbe, és hiába van ott, aki elé kiteríteném a lelkem is, nem tudom kimondani. Nézem a szemét, beleveszem a pillantásába, és csend...
Mert ezt nem tudom másképp mondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése