Rendet raktam a dolgaim között, és megtaláltam ezt. Félbetépett papírlapra körmöltem, hazafelé a vonaton. Elolvastam, és még mindig igaznak tartom, amit akkor leírtam. Közzéteszem, íme:
Van valami varázslat a szerelemben. Ahogy mindkét végén felmosolyog az ember: "Végre!" Mert a végén is lehet mosolyogni. Az elengedésben is ott rejlik a végtelen szabadság. Ahogy ránézek az annyira ismerős arcra, tudom, az ujjaim még emlékeznek minden sejtjére, de már nem fáj emlékezniük.Ma már azt is tudom, merre megyek tovább, de ehhez kellett 2 évnyi keresgélés.
Elengedtem. Most lett szabad a lelkem, most már nem bánt, ha az a másik kell neki, ha azért a másikért akar küzdeni. Még segítek is neki, mert tudom, milyen nehéz, ha az ember onnan kap pofont, ahonnan simogatást vár.
Volt abban a pillanatban valami varázs, amikor rájöttem, hogy azért ölelném meg legszívesebben, mert már nem vágyom arra, hogy megöleljem. Rájöttem, milyen esendő is az ember, mennyit számít egyetlen picike gondolat, a tudat, hogy nem vesztem el, ha hagyom a maga útját járni.
Nehéz elfogadni, mert kapaszkodókat keresünk az életben, és ha az egyik kapaszkodó úgy dönt, hogy nem a mi kezünket tartja többé, még hadonászunk meg kapkodunk. Ha máshogy nem is, lélekben mindenképp.
Jó volt befejezni a hadonászást. Könnyű lettem tőle. Persze a "hogyan tovább"-ra még mindig nincs válaszom. De azt már tudom, hogy merre van az előre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése