2008. április 28., hétfő

Amit nem tudok szavakba önteni

Szomorúság lakik a szemében. A szíve mosolyog. Azt mondja, még csak nem is szép, sőt, kövér, sőt, nagydarab, sőt... (Ő a Csomolungma emberben, csak nem olyan magas.) Van, hogy úgy beszél az öccsével, ahogy én mindig is szerettem volna, hogy szóljon hozzám a bátyám - máskor épp olyan, mint velem volt annak idején a tesóm. Van, hogy annyira nem küzd, hogy hagyná győzni a szemében lakó szomorúságot.

Néha el kell neki mondani, mennyire szerethető így, ahogy van. Mennyire gyerek és mennyire felnőtt...
És ha el tudnám mondani, mennyire örülök a barátságának...

Azt hiszem, ezt a szememből kell majd kiolvasnia.

2008. április 22., kedd

Nem megyek sehova

KEREN ANN: Not Going Anywhere

This is why I always wonder
I'm a pond full of regrets
I always try to not remember rather than forget

This is why I always whisper
When vagabonds are passing by
I tend to keep myself away from their goodbyes

Tide will rise and fall along the bay
and I'm not going anywhere
I'm not going anywhere
People come and go and walk away
but I'm not going anywhere
I'm not going anywhere

This is why I always whisper
I'm a river with a spell
I like to hear but not to listen,
I like to say but not to tell

This is why I always wonder
There's nothing new under the sun
I won't go anywhere so give my love to everyone

Tide will rise and fall along the bay
and I'm not going anywhere
I'm not going anywhere
People come and go and walk away
but I'm not going anywhere
I'm not going anywhere

2008. április 17., csütörtök

Mese Samunak

Lázár Ervin: A csomag

Rutoldó fölmászott a Nagyszederfára és átnézett Tupakka kertjébe.

– Nahát, ez vérlázító – morogta. – Még mindig jókedvű.

Valóban, Tupakka, odaát a nagy kontyú fák meg a hetyke vetemények között, eléggé vérlázítóan derűs volt. Vérlázító mosoly virágzott vérlázító bajsza alatt, és kilométeres szakálla is vérlázító-vidáman fodrozódott a szélben. S ha mindez csak ma volna így?! Ki bánná! De hogy háromszázhatvanöt éve egyfolytában?! Kedvtelve tesz-vesz a kertjében, kever-kavar, fütyörészik, brummog, dalokat döngécsel, ás, kapál, veteményez, szüretel, olt, nyes, forgat, tölt, hurul… és derűs, mint egy szeptemberi délután.

– Na, ebből elegem volt! – mondta magának Rutoldó. – Hogy valaki, aki eredendően mirgő-morgó, zsörtölődő, házsártos vénség, háromszázhatvanöt évig derűs legyen, az mégiscsak sok! Majd teszek én a te jókedvedről!

Rutoldó arca villogott, mint egy nyári zivatar, aztán hangosan elnevette magát, macskaügyesen lekúszott a Nagyszederfáról, fölkapott egy icurka-picurka kavicsot, és dolgozni kezdett: az icurka-picurka kavicsot beletekerte egy papírszalvétába, s szalvétástul beletette egy gyufásdobozba, a gyufásdobozt ragasztószalaggal körültekerte, nehogy egykönnyen ki lehessen nyitni, elővett tíz ív hófehér csomagolópapírt, beléjük csomagolta a gyufásdobozt, az egészet jó erősen átkötötte tíz méter cukorspárgával, előkotort egy papírdobozt, belehuppantotta a tíz méter cukorspárgával átkötött csomagot, a papírdobozt leragasztotta, beletekerte húsz lepedő nagyságú, ultramarinkék műanyag fóliába, a műanyag fóliára rátekert vagy ötven méter alumíniumdrótot, s az összedrótozott batyut betette egy jókora vékába, a vékát leborította egy lazsnakkal, a lazsnakot zsákvarró tűvel hozzávarrta a véka szájához, s egyúttal boldogan sóhajtott egyet. Nna! Aztán előkeresett egy tintaceruzát, megnyálazta, és nagy ákombákom betűkkel ráírta a lazsnakra: TUPAKKA. És kisebb ákombákom betűkkel: Tartalma: kincs!

És már vitte is a postára.

Másnap viszi ám a postás a csomagot Tupakkának. Rutoldó, usgyi, föl a Nagyszederfára. Dörzsölgette a kezét, jókat vihorászott. Na, majd mindjárt elpárolog a te nagy, háromszázhatvanöt éves derűd!

Tupakka a csomagot letette a kertje közepébe, megnézte jobbról, megnézte balról, aztán hozzákezdett: fogott egy nagy ollót, levágta a vékáról a lazsnakot, kiemelte az ultramarinkék műanyag batyut, letekerte róla az ötven méter alumíniumdrótot, lehámozta a húsz műanyag lapot. Na, most üti meg a guta – gondolta Rutoldó, amikor Tupakka a leragasztott papírdobozhoz ért, de Tupakka, oda se neki, szép nyugodtan levagdosta a ragasztószalagokat a papírdobozról, kiemelte belőle a cukorspárgával átkötött csomagot, türelmesen kibogozta a csomót, és a tíz méter cukorspárgát takaros gombolyagba tekerte, egyenként leszedegette mind a tíz ív hófehér csomagolópapírt, még arra is vigyázott, nehogy beszakadozzanak – na most, reménykedett újra Rutoldó, csak elfutja a pulykaméreg amikor megtalálja a ragasztószalagokkal körültekert gyufásdobozt, de ezúttal is tévedett. Tupakka a legnagyobb nyugalommal bajmolódott a skatulya kiszabadításával, kinyitotta, kiteregette a papírszalvétát, és máris ott feküdt a tenyerén az icurka-picurka kavics.

Na, durranj már szét a méregtől! – biztatta Rutoldó, és majd szétdurrant a méregtől odafent a Nagyszederfán, mert Tupakka nemhogy szétdurranni nem akart, hanem éppenséggel fülig ért a szája, olyan boldogan mosolygott, hogy ahhoz képest az elmúlt háromszázhatvanöt év derűje kókadozásnak tűnt.

– Na végre, csakhogy megvagy! – kiáltott Tupakka, és a szívéhez szorította az öklébe zárt kavicsot.

– Mi az ördög van meg? Mit örül ez ennyire egy kavicsnak?! – dühöngött Rutoldó, és majd' leesett mérgében a Nagyszederfáról.

Tupakka fogott egy ásót, gödröt ásott, beleejtette a kavicsot (vagy talán nem is kavics volt?), betemette, a lajt nagyságú öntözőkannájában hozott egykútnyi vizet, rázúdította az elvetett kavicsra, és Rutoldó döbbenten látta, hogy megmozdul a kavics fölött a föld, kidugja a fejét egy zöld hajtás, szemmel láthatóan nő, már Tupakka térdéig ér, már magasabb is, mint Tupakka. Semmi kétség, ez egy fa, odanézz, már magasabb, mint a kert legöregebb fája, már magasabb, mint a Nagyszederfa, odanézz, csak nő szakadatlan, már majdnem az égig ér, karéjos levelein csodák világítanak, mesék szikráznak, nevetés hallik felőle, sírás, folyók csobogása, erdők zúgása, városok villannak fel a leveleken, kastélyok, udvarházak, hegyek, völgyhajlatok. Zúgott a fa diadalmasan.

– A fene egye meg – morgott Rutoldó –, már a kavicsokban sem lehet megbízni.

2008. április 16., szerda

Szaladj velem!

Ezt énekeljük mostanában a gyerekekkel.
Pattan bimbó, pattan rügy,
pattan az élet a tél tovatűnt
Fehér a virág, zöld a rügy,
illat a szélben álmokat űz

Táncol hangya, táncolok én,
a kikelet hangja szívedig ér
Dalol a madár, dalolok én,
hangom a kéklő égig elér

Fogd a kezem, szaladj velem,
patak tükrén nézd a szemem
Bársony réteken átsuhanunk,
s a hajnali Napnak csókot adunk.

Érdemes...

Ma végiggondoltam, miért érdemes élni. Annyi minden jutott eszembe, hogy csak öntöttem a szavakat Samura. Például így:

A napsütés, a langyos eső, a szivárványok, a tavasz összehasonlíthatatlan illata, a nyár tikkasztó melegsége, a pára vibrálása a föld felett, az ősz színei, a hóesés csodája.
A növények fejlődése magtól virágig és termésig. A forró csoki illata és párájának játéka. A látvány, ahogy tinta csöppen a vízbe és lassan eloszlik. A meglepetések előkészítésének izgalma.
A varázslat, ami minden nap ott van körülötted, csak nyisd ki a szemed. És ha már a szemed nyitva, ne zárd be a szíved!

A világ valahol ott romlik el, hogy elfelejtünk gyerekként rácsodálkozni. Gyerekként látod, hogy minden színes, mindennek illata van, és más és más tapintása. Felnőttként miért kéne megakadnunk azon, hogy istenem, már megint szakad az eső, vagy a fenébe, már megint fúj a szél?!
Szakad az eső, buborékot vetnek a pocsolyák, csöpög az eresz, ázott föld-illat terjeng a levegőben. Előkerülnek a csigák, és óvatosan kúsznak maguk sem tudják hová.
Fúj a szél, sodorja a leveleket, a port, földig hajolnak a fák, hullámzanak a fűszálak, ijesztően fütyül a kéménybe, meséket lehet rá kitalálni, merről jöhet, mit akarhat, hová tart.
A nagy viharok közben lehet lesni a villámokat, hallgatni a dörgést. Ijesztő, ahogy a természet megmutatja ilyenkor: milyen kicsiny is az ember. Mégis gyönyörű. Mert tudod, hogy kisüt a nap, talán szivárványt találsz az égen. És a felhőkbe alakokat lehet belelátni. görkorcsolyás tehenet, vagy lökhajtásos kengurut...
És akkor még szó sem esett a kutyák szemében megcsillanó hűségről, a boldogan vigyorgó pofájukról, amikor megvakarják őket úgy istenigazából. Vagy a macskák életigenléséről. Meg az avar alól előbújó virágokról. A nagymamák sütijeiről. A firkálásból kialakult jópofa rajzokról. Arról, hogy néha onnan jön elismerés, ahonnan legkevésbé várod. Meg... meg... meg...

Mert annyi csoda van ezen a világon, amit fel kell fedeznünk.

2008. április 11., péntek

Valami ördög, valami angyal...

Mert szép, és mert szeretem... és mert a mindig és az örökké hosszú és magányos idő.
Dave Matthews Band - Some Devil


One last kiss one only
Then I'll let you go
Hard for you I've fallen
But you can't break my fall
I'm broken don't break me
When I hit the ground

Some devil some angel
Has got me to the bones
You said always and forever
Now I believe you baby
You said always and forever
Is such a long and lonely time

Too drunk and still drinking
It's just the way I feel
It's alright
Is what you told me
Cause what we had was so beautiful
Feel heavy like floating
At the bottom of the sea

You said always and forever
Now I believe you baby
You said always and forever
Is such a long and lonely time

Some devil is stuck inside of me
Why can't I set it free
I wish, I wish I was dead and you were breathing
Just so that you could know
Some angel is stuck inside of me
But can I set you free?

You said always and forever
Now I believe you baby
You said always and forever
Such a long and lonely time

Stuck inside of me

A szívemberkék

13 éve találkoztam egy szívemberrel. Tágra nyílt szemű 14 évesként furcsa volt, hogy csak egymásra nézünk, és tudja, mi van bennem, azokat a dolgokat mondja el, amiket érzek, amiket gondolok, vagy ami épp a szívemet nyomja. Azt hittem, a vesémbe lát. Békét árasztott magából. Megölelt. Szükségem volt rá.

12 éve találkoztam egy másik szívemberrel. A létező legynagyobb kovászokba került, mégis mindig mosolyogva kapaszkodott ki belőlük, mindig látta a dolgok napsütötte oldalát. Megölelt, és tudtam, ő mindig velem marad. Szükségem van rá.

Aztán 5 éve jött egy lelki mélypont, és megint jött egy szívemberke... Fiatalabb, mint én de a szavaiból éreztem, hogy ugyanaz a tágra nyílt szempár figyel benne is, mint bennem. Átadtam neki azokat a gondolatokat, amiket annak idején én is kaptam. Ő pedig a sajátjaival gazdagított engem. Elkövette a régvolt hibáimat, emlékeztetett régi önmagamra. Visszahozta azokat az érzéseket, amik nélkül nem lennék én. Megöleltem. Szükségünk van egymásra.

Nemrég megint találkoztam azzal az emberrel, aki 14 évesként olyan nagy hatással volt rám. Szomorú volt, még nem látta az út végét. A benne levő káoszban a magaméra ismertem. Reményvesztettnek tűnt. Megöleltem. Szüksége volt rá.

És most, minden délután beszélgetek egy szívemberkével. Úgy ismerjük egymást, hogy még sosem találkoztunk. Kimondja a gondolataim, megfogalmazza az érzéseim, amikről végül kiderülnek, hogy az övéi. Együtt sírunk, énekelünk és nevetünk. Megölelném. Szükségünk lenne rá.

Szívemberkék... Kimondják, ha szeretnek, kimondják, ha örülnek. Éreznek, érzékelnek, mosolyognak, sírnak, kacagnak... szívből, igazán. Több kéne belőlük, igazi Emberekből. Megölelni a világot.
Szükség van rájuk.