Október vége

Köd volt a Duna fölött, és én röpködő gondolatokkal pillantottam végig a forduló hajón, a lassan haladó uszályon, az indexelő autókon, a felállványozott Parlamenten, a meseszép Gresham-palotán és a párába vesző Gellért-hegyen. Aztán megint a Lánchidat bámultam, és vártam azt a buszt, ami elé ki kell majd mennem a Dísz térig. Persze nem láttam, de úgy gondoltam, ideje kimenni. Épp idejében.

Aztán zavar volt, és egyszerre tudtam volna kacagni és fogvacogva összegömbölyödni, ugrálni és csendben maradni. Persze beszéltem, meg ismeretlen növényt mutogattam, meg csacsogtam, és lóbáltam a pirosra fagyott ujjaimat. Majd a zavar elmúltával már nem csak én beszéltem és mindenhová elmentünk, ahol addig nem jártunk. Az ujjaim pedig vacogó kismadarakként pihentek a biztos menedéket jelentő kezedben.
Béke lett, boldogan mosolygó, bágyadt napsütéses ősz.

Később álmos utazás az avarral borított hegyre. Fejem a válladon, és arra gondoltam, mi sem természetesebb ennél. A szemem sarkából lestem az arcodon bujkáló mosolyt és a szemeid.
Béke volt, lombhullásos, meghitt csend.

Most pedig hazaértem, és az ujjaim már csak a bögrém köré fonódva melegedhetnek. Sárga-piros avarban csoszogok, közben arra gondolok, mennyi mindent nem tudtam elmondani még. Mi mindent kéne még megmutatnom, kezem a kezedben, fejem a válladon.
Lassan novemberbe fordul az idő, és eltűnnek a színek. Csak a béke marad.
A sajgó, borongós béke, a meleg kezeid és a csillogó szemeid emléke.

Várom a tavaszt.