2008. október 6., hétfő

Utána repülünk...

Kimondtam, bántottam, belémartam, de most könnyű vagyok. Elbúcsúztam, elmondtam, őszinte voltam, és most könnyű vagyok.
Nem bánok semmit, mert újra én lehetek. Nem kell félnem hogy mi lesz legközelebb, még akkor sem, ha most két ember is duzzog miattam, és talán egyik sem gondol rólam szépeket. Nem tudnak nekem ártani.
Mert én most repülök, boldog vagyok és alig várom a folytatást, a holnapot, az életet.

Köszönettel tartozom azoknak az embereknek, akik segítettek egy év alatt talpra állnom, megtalálnom újra magamat. Azoknak is jár a köszönet, akik tüskéikkel segítettek újranöveszteni a páncélomat, és azoknak is, akik szép szavakkal, kedvességgel, szeretettel addig csiszolták a páncélom, míg elég könnyű nem lett ahhoz, hogy szállni tudjak.

Tehát: Anyu, Dédi, Inor, Piros, Ildi, Davi, Zsolt, Gábor, Krisztián, Henry, Samu, Frank, Levente
Köszönöm!

Remélem, egyszer meghálálhatom.

Nincsenek megjegyzések: