Növények és mindenféle ződségek átültetéséről

Lassan egy hónapja átültettük a kőbányai panel-dzsungelből Gábort és a növényeit. Úgy veszem észre, hogy a változás mindenkinek jót tett. (Kivéve a szakdolimat, de így megy ez, ha az ember lánya iszonyatosan utálja az iskolát, amiben tanul.)
Az amarillisze kivirágzott, az orchideái ész nélkül hozzák a gyökereket, leveleket, a kimondhatatlan nevű érdekességei meg furábbnál-furább levelek tömkelegével örvendeztetik meg gazdájukat.
Közben - hogy más is örvendezzen - a kert is ontja a virágokat. Habzik a cseresznye, a meggy és az almafa ága, a tulipánok büszkén bólogatnak a cserepekből, a nárciszok integetnek főkötős fejeikkel. Közben a madarak annyit csiripelnek, mintha egyszerre akarnák behozni a téli csendes időszak csicser-adagját. Tavasz van, nagybetűs, napsütéses, lanyhaszellős Tavasz.

Csak ez a szakdolgozat ne volna... Annyira nyomaszt. Na de nekilátok, hátha akkor hamarabb elfogy.

Welcome to the jungle

Az úgy volt, hogy elindultunk időben, tankoltunk, autópálya-matricáztunk, felhajtottunk a pályára és lerobbantunk. Három teljes kilométert tudtunk megtenni, aztán telefonáltunk a szomszédos angyalnak, hogy segítsen. Aztán két órával később ismét elindultunk, röhögve az egészen.
Ezúttal szerencsésen meg is érkeztünk, bekerült hozzánk a komód is, amit igazából évekkel ezelőtt kinéztem magamnak, de most meg is vettem.
Aztán pakoltunk, végül nekünk már nem jutott hely, így busszal mentünk, az orchideák meg autókáztak hazáig.
Ezek után két nap folyamatos pakolás következett, amit még mindig nem tudtam kipihenni, ráadásul egy rettentően csábító ajánlatot kaptam a hátam mögül, így sajnálattal közlöm a nyájas olvasókkal, hogy a többit majd máskor fogom elmesélni.

Kócbaba

Kilép az ajtón, a hajába tavaszi szél kap, a hirtelen fénytől könnyek gyűlnek a szemébe. Küzd az ajtóval - egyszer úgyis beletörik a kulcsa. Még egy utolsó pillantást vet az ablakban növögető virágokra, aztán elindul. Fűszálak hajlanak a cipője talpához, aztán az apró fehér kavicsok csörrennek meg léptei nyomán. Közben a kulcsával matat, majd bedugja a fülét a kedvenc zenéivel és mosolyog. Minden ilyen kezdetben benne van a lehetőség, hogy ma nem csak mosolyogni fog, hanem rá is mosolyognak, hogy ma nem csak ő kíváncsi mások zenéjére, hanem az ő zenéjét is meghallja valaki.
Felül a buszra, maga mellé dobja a táskáját, ugyanazok az arcok, ugyanazok a hangfoszlányok, ugyanazok az életek. Megszokott képek jönnek és mennek, ez a táj nem suhan sehova, csak zötykölődik. A városban leszáll, a haja, ha lehet, még kóc-szerűbb, mint volt - a buszmegállókban mindig szél fúj. Játszi léptekkel siet tovább, közben azt találgatja, hová tarthat az előtte haladó, és mikor jön szembe az a valaki, akinek arcában tükrét látja a magáénak.

Délutánra az arcára ül a nap. A kóchaj alól fáradtan mosolyog... Ez a nap is elmúlt, ma is csak mosolygott, ma se mosolyogtak rá, ma is csak mások zenéjét hallgatta, de az övét nem hallgatták. Aztán másnap megint az új nap lehetőségével lép ki az ajtón. A szél megint kócolja a haját, a nap megcsillan a szemében és egy sugarát otthagyja az ajkain. Hátha valakinek pont ez az egy sugár hiányzik.

Húsvét

Szakadó hóval, fogvacogtató hideggel eljött az idei Húsvét. Értelmet nyert a Karácsony óta gyűjtögetett hagymahéj, ismét míves hímesek készültek itthon.
A rengeteg kaja is jó helyre került, bár a sonka ízét elnyomtam az extra erős tormával és mustárral, hátha sikerül megszabadulnom az arcüreggyulladástól.
Nagy családi rajcsúrozás is volt 12 személyre, sok ökörséggel, ahogy az lenni szokott. Közben a szokásos lelki válság is megvolt. Hogyan tiporjunk az igazsággal egy ember lelkébe, hogy az lehetőleg minél kevesebb fájdalmat okozzon? Aztán rájöttem, hogy lehetetlen. Az őszinteség akkor is fájdalmat okoz, ha nem szeretnéd, akkor is vág az igazsággal, ha te óvni szeretnéd azt, akivel szemben őszinte vagy.
Fáj vagy sem, kimondtam, elmondtam, szembe vágtam, szívbe martam, lélekbe tapostam. Kegyetlen vagyok? Őszinte vagyok.

Hát végre

Vártam, hogy eljöjjön, belesuttogjon a fülembe, végigsimítsa arcomat, beletúrjon a hajamba.
Vártam, hogy rendet teremtsen a zűrzavarban, békét hozzon, elringasson, és elmondja: tényleg minden olyan szép, mint amilyennek lehunyt szemekkel látom.

Most itt van, suttog a fülembe a száraz falevelek zörgésével, langymeleg napsütéssel simogatja az arcomat, szellővel túr a hajamba.
Rendet hoz, vagy legalábbis kedvet a rendrakáshoz. A rendrakással pedig békét is teremt. Fáradtsággal ringat, és már látom is, nem kell lehunynom a szemem, hogy szépnek lássak mindent.

Visszatértek vele a színek, a hangok, az illatok is. Mind-mind egy csipetnyit hozott az elveszett reményből, egy-egy szikrányit az eltűnt izzásból.

Előbb-utóbb visszahoz engem is.

Kahlil Gibran: A Próféta

"És olyanok is vagytok, akár az évszakok,
És bár a télben megtagadjátok a tavaszt,
A bennetek szunnyadó tavasz mosolyog szendergésében, és nem szenved sérelmet"

Tavasz

Végre megint süti a nap a jobb fülemet reggelente. Végre megint lehet nyitott kabátban loholni keresztül a városon. Végre lehet csillogó szemmel figyelni a tavaszt.
Lesni, hogyan dugja be lábujját az olvadó hó alá, hogyan rejti el szoknyájának fodrait a fák rügyeibe, hogyan kacag a madarak énekével, hogyan simogatja meg a fáradt arcokat napsugarakkal.
És mindenkinek, aki azt hiszi, még nincs itt a tavasz: már kinyílt a hóvirág és a téltemető! A tavasz ott bújik meg a szembejövők mosolyában, hogy mi is érezzük és továbbadjuk.
Sietnem kell, ma még sokat kell mosolyognom.