Kócbaba

Kilép az ajtón, a hajába tavaszi szél kap, a hirtelen fénytől könnyek gyűlnek a szemébe. Küzd az ajtóval - egyszer úgyis beletörik a kulcsa. Még egy utolsó pillantást vet az ablakban növögető virágokra, aztán elindul. Fűszálak hajlanak a cipője talpához, aztán az apró fehér kavicsok csörrennek meg léptei nyomán. Közben a kulcsával matat, majd bedugja a fülét a kedvenc zenéivel és mosolyog. Minden ilyen kezdetben benne van a lehetőség, hogy ma nem csak mosolyogni fog, hanem rá is mosolyognak, hogy ma nem csak ő kíváncsi mások zenéjére, hanem az ő zenéjét is meghallja valaki.
Felül a buszra, maga mellé dobja a táskáját, ugyanazok az arcok, ugyanazok a hangfoszlányok, ugyanazok az életek. Megszokott képek jönnek és mennek, ez a táj nem suhan sehova, csak zötykölődik. A városban leszáll, a haja, ha lehet, még kóc-szerűbb, mint volt - a buszmegállókban mindig szél fúj. Játszi léptekkel siet tovább, közben azt találgatja, hová tarthat az előtte haladó, és mikor jön szembe az a valaki, akinek arcában tükrét látja a magáénak.

Délutánra az arcára ül a nap. A kóchaj alól fáradtan mosolyog... Ez a nap is elmúlt, ma is csak mosolygott, ma se mosolyogtak rá, ma is csak mások zenéjét hallgatta, de az övét nem hallgatták. Aztán másnap megint az új nap lehetőségével lép ki az ajtón. A szél megint kócolja a haját, a nap megcsillan a szemében és egy sugarát otthagyja az ajkain. Hátha valakinek pont ez az egy sugár hiányzik.