"Ha megfázol, ki leszöl valagászva!"

avagy: Hogyan végeztem el életem első tolatós manőverét?

Történt egyszer márciusban - aki nem hiszi, járjon utána - hogy a családi Ford 3 km után lerobbant az autópályán. Hazahúztak minket, okosan begurultunk vele a garázs elé, és hagytuk a saját kis műszaki hibájával békésen üldögélni.
Azonban eljött az ősz, és vészesen közelg az esküvőm napja. Apu céges autója - amivel tervezte, hogy fuvaroz minket - egy harsány robbanás és hatalmas fekete füstpamatok kíséretében visszaadta az Úrnak a második hengerét. Ezért kell egy másik autó. Nem kicsit, nagyon kell, mert a másik céges autó, amit Apu megkapott egy terepjáró, ami ugyan nagyon nagy és szép és szexi, de hosszú fehér ruhában, magas sarkú szaténcipellőben nem tudok olyan kecsesen felpattanni rá, mint ahogy illenék egy esküvőn - a kikecmergésről nem is szólva.

Itt jön a képbe a Ford és életem első tolatós manővere. Ugyanis senki nem volt, akit Apu ugraszthatott volna, hogy segítsen neki az udvarban megfordulni a ronccsal, azért elhívott a sütisütés mellől (mézes-krémes, nyammm), hogy forgassam a kormányt, hozzam egyenesbe az autót. Aha, hátrafelé, tűsarkakon. Tiszta Ginger Rogers. - Kivéve a tűsarkakat, mert azon papucsosan mentem ki a hidegbe, ahogy itt bent flangáltam, gondolván, rövid idő alatt végzünk.
Leszámítva, hogy minden második mozdulatnál Apunak ki kellett szállnia, elmondani, merre tovább, egész jól ment. Virult is a fejem, aztán bejöttem megint egy kis sütit sütni, krémet keverni, baracklekit kóstolgatni (megintcsak, nyamm).
Ám jött a második menet, az autó tényleges megfordítása. Meg kell mondjam, másodszorra sokkal jobban ment a tolatás, olyan pikkpakk hoztam egyenesbe a hátulját az autónak, hogy magam is meglepődtem. (Mégiscsak Ginger Rogers, vagy legalábbis Zsopi Rogers - ugyanazt tudom, mint mások, csak hátrafelé és papucsban.) Aztán tologattuk, hogy meglegyen az a fránya Y-fordulás, himba-himba-nyomjon, kismama, áááá, tekerd át a kormányt, jó, most leeresztjük, várjááááll, aztán megint himba-himba, nyomjon kismama. Közben tényleg novemberi este lett, hideg és én a vastag pulcsi ellenére kicsit didergősre vettem a figurát, szóval beiszkoltam a házba, ahol drága jó nagyikám a címben idézett mondattal várt.

Így legyen az ember hétköznapi hős a saját családjában. Ki leszök valagászva, ha megfázom. Mondjuk lehet, hogy nem az ideális terhestorna az autó-tologatás az udvaron, novemberben, papucsban... hátrafelé. Na de mégis, milyen dolog az már, hogy megvan az első autóvezetős élményem! Tütü - brrr!

Moby Dick és társai

avagy: Hogyan válasszunk esküvői ruhát kismamaként.

A fehér erősít. Ez tény, de kevesen tudják, hogy nem egy kicsit vagy kissé, hanem SZÖRNYEN. A varrónő, aki vállalta, hogy alig egy hónap alatt megtervezi és elkészíti életem nagy napjának ruháját, felpróbáltatott velem egy gyönyörű fehér ruhát. Akkor az volt az érzésem, hogy egy albínó elefánt tekint vissza a tükörből, lesápadtam, és elhatároztam, hogy nem lesz hófehér ruhám.
Aztán az őszi szünetben elmentünk a sógornőmmel és az unokahúgommal esküvői ruha szalonba ruhákat próbálni. Pechemre kismama-naciban voltam, lebuktam... "Nagyon nagy lesz a pocid!"- sápítozta a nő, mintha nem tudnám, hogy mi a természet rendje, aki kismama, annak a hasa térfogat-növekedés révén helyet teremt az utód fejlődésének. Ennek örömére csak a bálna-méretű ruhákat volt hajlandó leakasztani a fogasról, amiken kb. 30-40 centi anyagot kellett összefognia hátul, hogy kiderüljön, hogy is néz ki. Ahhoz képest, hogy életem legnagyobb bulijának szántam, életem egyik legkevésbé bulis időszaka volt... Pech.
És eljött az első ruhapróba napja. Izgatottan vonultunk el anyuval a varrónőhöz, aki megjelent egy spanyol hadihajó törtfehér vitorlájával, és rám akasztotta. Tükörbe nézve hallottam a fejemben a szakállas tengeri medve rikkantását: "Hínnye, az áldóját! Hozd a szigonypuskát, te fiú, itt jön a nagy fehér bálna!" Kitartóan próbáltam megőrizni a kényes egyensúlyt a magas sarkaimon, így nem értem rá azzal törődni, hogy pánikoljak: én leszek Moby Dick az anyakönyvvezető előtt. Közben az aprócska termetű varrónő jobbra ugrott-balra tűzött és a duzzadó vitorla hirtelen elkezdett alakot ölteni. Szép lett, majd csodálatos, végül egyenesen mesés.
Aztán jött a hab a tortára, a kiskabát. Egy kis tűzés itt, egy kis tűzés ott és kiderült: Soha életemben nem voltam még ilyen szép, mint most, első gyermekemmel a pocakomban, magas sarkakon egyensúlyozva, másfél marék gombostűvel a leendő ruhámban.

És mégiscsak fehér, és mégiscsak ruha. Csak épp jól van szabva, ezért nem látszik benne a helyes kis dudor a pocim elején, viszont látszik, hogy van derekam, és a kismamásra duzzadt kebleim sem öltenek tankhajónyi méretet, viszont jól mutatnak a dekoltázsban.

Tehát: Tök mindegy, hogy mennyire vagy kismama az esküvődön, az a lényeg, hogy olyan varrónőt találj, aki érti a dolgát, és nem ijed meg attól, ha feladatot kap.

Itt is rég jártam

Azóta augusztus végén kiderült, hogy babát várok. Táppénzen üdülök itthon, és észvesztve szervezem az esküvőnket, ami november 14-én lesz.
Igazi kaland megfelelő ruhát találni, ha az ember kismama, ráadásul nem szeretne habostortának öltözni, vagy százezreket költeni a ruhára.
Aztán persze Murphy is elkezdett dolgozni, apu autójában először csak a víz csorgott el valahol, majd hosszas szervizelések után a hét végén egy apróbb robbanás kíséretében kilyukadt a motor. Az élet szép, személyi sérülés nem történt, csak nem tudom, lesz-e autó, ami elvigyen minket a házasságkötő teremig, de sebaj...
Ada a hét elején hólyaghurutos lett, élénkpiros vérpöttyökkel dekorálta a lakást, mehetünk az állatorvoshoz, mert miért is ne.
Közben készülünk a KRESZ-vizsgára, levelezésben vagyok az esküvői ebéd miatt, ruhapróbára járok, telefonálgatok a csokrom miatt. Nem unatkozom, az már biztos.

De most nem tudom elég élvezetesen leírni az esküvői előkészületeket, sem a babavárás örömeit. Majd ha egyszer véletlenül nagyon ráérek, megemlékezem minderről. Addig pedig türelem, kedves olvasók. :)

Morzsák

A macskám a megtört dióhéjakon fekszik és mosakszik.... A cinkék oda szoktak járni enni, lehet, hogy a macsek azt gondolja, ha elég sokáig fekszik a dióhéjban, a cinkék nem veszik majd észre?

A gránátalmás-körtés tea finom. Egy baja van, hamar elfogy és főzni kell megint.

Szlovéniába pedig vissza fogok menni. Tiszta, gyönyörű, és értenek angolul. Sőt, jobbára angolul értenek. Bled gyönyörű, a tónak olyan színe van, amit nem lehet elhinni, a Bohinji tó pedig olyan, mintha egy meséből került volna oda.

Nagyra nőtt gyerekek vagyunk. Jó volt tapsikolni az úton, meg térképpel játszani.

Ma meg jó füvet nyírni, csak a parlagfű is akcióba lépett, ezért az én orrom csavarodik.

Az élet összességében mégiscsak szép.

Rég volt szerelmek

Régi szerelmeken tűnődöm. A kamaszkori nagy elsőn, aztán az elkapkodott másodikon, a dacos harmadikon, a dugába dőlt majdnem negyediken...

1. Zöld szeme volt és ellenállhatatlan mosolya. Azt mondta magáról: bolond, pedig csak elrejtette magát a bolondozás mögé. Imádtam a haját és dühöngtem azon, hogy féltékeny D-re, akivel annál inkább leveleztem, minél többször mondta azt, hogy "semmi". Ha semmi baj, akkor nekem is jó. Amikor megcsalt, és azt kérdeztem: "miért?" azt mondta: "Sors adta, sors elvette." Kiröhögtem.
Hogy mit kaptam tőle? A legjobb barátot, D-t, azt hiszem, ennél szebb ajándék egy elmúlt szerelemtől sem várható.

2. Zöld szeme volt. "Nagy hibát követünk el."- mondta, amikor kezdődött. A fenébe, nem igaza lett?! Tényleg nem kellett volna, vagy ha mégis, akkor sem ennyi ideig. Görcsök, gátlások, kényszerek. Visszagondolva nem tudom, mit szerettem benne. Elhittem neki, hogy nem érek semmit. Könnyű volt hinni neki, hiszen akkor menekültem hozzá, amikor eldobtak. Csak... egyre többen mondták, hogy mégis érek valamit. Aztán jött D. Éjjel, megalázva, kialvatlanul, kisírt szemekkel vártam, ő belépett, rámmosolygott és annyit mondott: "Hogy te milyen gyönyörű vagy!"
Ott és akkor lett vége a rémálomnak. Egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy megtanuljam, amit 3 éven át nem tudtam: "Senki más nem fog kiállni értem, ha én nem teszem meg." Másnap elmondtam, ami a szívemet nyomta, ő pedig a könnyeivel küzdött. Azt hittem, tudok majd rá barátként gondolni, de nem. Hiba volt, de életem legfontosabb leckéjét tanultam meg tőle.

3. Zöld szeme volt, és isteni haja. Fiatal volt, hihetetlenül fiatal, én pedig dacoltam a világgal, és mellette döntöttem. Értékes, érdekes ember. Tanított és tanult, figyelt, érdeklődött. Mellette tanultam meg ismét Én lenni. Mertem az lenni, aki vagyok. Nem mindenben értettünk egyet, de megértettük egymást. Csak az bánt, hogy nem mert őszinte lenni hozzám.
Tanultam tőle, meglátni a szépet, meglátni a megragadnivaló pillanatot. Békével gondolok rá, mégis... ez fájt a legjobban. Visszavonultam utána, és rettegtem a jövőtől.

Majdnem 4. Apró fürtű fekete haja volt. Kíváncsiságból hívtam fel, hogy él-e még. Kiderült, hogy épp messze készül, és hívott, menjek, látogassam meg. Reméltem, hogy többet tudhatok meg róla, de ő csendben volt, csak azt hajtogatta, majd személyesen. Utaztam, életemben először annyit és először úgy. Vártam, hogy majd ott, messze tán megnyílik nekem, de csendben maradt. Mintha elkezdődött volna valami, amiről ő úgy gondolta, hogy már meg is van, de nálam még csak az előjelek voltak. Tudtam volna rajongani a hajáért, verssorok jutottak eszembe a szeméről, de... csend, eltűnt. Blogot kezdtem, és reménykedtem benne, hogy elolvassa, rájön, hol hibázott... Amikor visszatért, már hónapok múltak el, és én nem tudtam mire vélni. Lezártam. Ő megsértődött azon, hogy én leírtam, pedig ő gondolt... csak én nem tudtam.
Nem értettük egymást, ő fájt nekem, én fájtam neki. Később még egyszer jelentkezett újra, amikor már késő volt. Túl késő. Addigra én már boldog lettem nélküle.
"Szerelmes vagyok," - mondtam neki - "és nem beléd."
"Másba?" - kérdezte, és ezzel mindent el is mondott.
Majdnem szerelem volt. Én pedig azóta sem tudom, érti-e, mi történt.

Tanulság? Nem tudom, van-e. Happy end van. Itt alszik a hátam mögött, egyenletes szuszogással. Zöld szeme van, apró fürtű fekete haja, formás ajkai és óriási szíve. Néha csendes, de tud beszélni. Meglátja a szépet, és hagy önmagam lenni. Ötvöz minden jót, amit eddig kerestem. Akinek ennél több kell, keressen tovább, én itt maradok.

Itt vagyok

"Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett."

Századik

Ez hát a századik bejegyzésem ebben a blogban. Azért látszik rajtam, hogy amióta van kihez beszélni, jóval ritkábban jut eszembe idejönni, tenni-venni a blogon, bejegyzéseket írogatni. De mi is történt az elmúlt hetekben, hónapokban?
Elszállt az iskolaév, és szerencsére jó gyorsan tette. Most már csak a szokásos diliház van vissza, összeolvasásokkal, naplólezárásokkal. Hercehurca.
Elhalasztottam a szakdolgozatom leadását, mert nem végeztem vele... túl sok időt vett el tőlem a gyűrűm nézegetése, meg a növények, meg a rejtvények, meg a kert, meg.... gyakorlatilag bármi, ami nem a szakdolim volt.
Voltunk osztálykiránduláson a Balatonon és a gyerekek hihetetlenül élvezték a vizet, a napsütést, leégve és fáradtan értünk haza, aztán megint eleredt az eső... Mert esett, rengeteget, szakadatlanul esett és esett, néha pedig kisütött a nap, hogy lehessen füvet nyírni.
Hazahoztam az iskolából a rettentő ronda gyászos sötétbarna fadobozkát, amit találtam. Papókám lecsiszolta nekem, én meg lefestettem, és tegnap ráragasztottam az utolsó kis cikornyát is, amit szerettem volna rátenni. Most gyönyörű, meseszép és felismerhetetlen. (Ez a legfontosabb, mert annyira rút volt az a barna, hogy olyan rút nincs a világon.)
Hazaköltöztettük Gábor kaktuszait, és miért is ne, a kaktuszok is jobban érzik magukat itt, mint ott. Gyönyörű nagyra nőtt mind, van, amit átültettünk nagyobb cserépbe, de hamarosan megint átültethetjük, mert kihízta az új cserepet is. Vetettünk mindenféle kacifántos nevű és kinézetű növényről magot, amik nagy számban ki is keltek, így most fogalmam sincs, hová fogok ennyi mindent pakolni a télen.
És a legfontosabb: május elején kaptam egy miniatűr hófehér orchideát, a héten pedig az egyik kolléganőm kapott egy nagy fehér gyönyörűséget, és azt mondta rá, hogy neki nem kell. Nem igazán értettem, hogy hogyan lehet egy ilyen mesére azt mondani, hogy nem kell. de ha már így van, én örökbefogadtam.
Az élet mégiscsak szép, nem?

(Fényképeket meg majd hozok, de most ugrok vissza a mókuskerékbe.)