Akár gyűlölhetném is a helyzetet. Semmilyen időben nézzük egymást a rövidülő nappalokkal. Azok, akik szólhatnának, nem szólnak, akik meg hallgathatnának, az istennek sem maradnak csendben. A hangom pedig hullámzik, hol magas, hol mély, egyszerre vagyok Pitti Katalin és Gregor József. Ha nem látszom, akár mutáló kamaszfiúnak is tűnhetek.
Mindemellett a lehetetlen feladatok és elérhetetlen vágyak, az álmok hiánya és az éjszakába nyúló népmesék...
De ha fáj is, ha rossz is, együttélek vele. Harcolok a csend ellen, várom az álmokat, elábrándozom a meséken, hogy talán egyszer mégis kiderül, hogy a kertünk végében nő az égig érő fa. (És mint köztudott, "égig az a fa ér, amelyikről elhisszük.")
Abban már biztos vagyok, hogy a kérdések is hiábavalók, ha nem születik rájuk válasz. Megismerni pedig csak azt lehet, aki nem rejti magát fal mögé. Rossz tudni, hogy hiába vagyok én, ha ő nem lép semerre. Azt még rosszabb érezni, hogy ha sokáig nem lép, akkor én a következő lépésemmel elsétálok.

"Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt, lehet!"

Így megy ez. Hogy a klasszikusoknál maradjunk.