Morzsák

A macskám a megtört dióhéjakon fekszik és mosakszik.... A cinkék oda szoktak járni enni, lehet, hogy a macsek azt gondolja, ha elég sokáig fekszik a dióhéjban, a cinkék nem veszik majd észre?

A gránátalmás-körtés tea finom. Egy baja van, hamar elfogy és főzni kell megint.

Szlovéniába pedig vissza fogok menni. Tiszta, gyönyörű, és értenek angolul. Sőt, jobbára angolul értenek. Bled gyönyörű, a tónak olyan színe van, amit nem lehet elhinni, a Bohinji tó pedig olyan, mintha egy meséből került volna oda.

Nagyra nőtt gyerekek vagyunk. Jó volt tapsikolni az úton, meg térképpel játszani.

Ma meg jó füvet nyírni, csak a parlagfű is akcióba lépett, ezért az én orrom csavarodik.

Az élet összességében mégiscsak szép.

Rég volt szerelmek

Régi szerelmeken tűnődöm. A kamaszkori nagy elsőn, aztán az elkapkodott másodikon, a dacos harmadikon, a dugába dőlt majdnem negyediken...

1. Zöld szeme volt és ellenállhatatlan mosolya. Azt mondta magáról: bolond, pedig csak elrejtette magát a bolondozás mögé. Imádtam a haját és dühöngtem azon, hogy féltékeny D-re, akivel annál inkább leveleztem, minél többször mondta azt, hogy "semmi". Ha semmi baj, akkor nekem is jó. Amikor megcsalt, és azt kérdeztem: "miért?" azt mondta: "Sors adta, sors elvette." Kiröhögtem.
Hogy mit kaptam tőle? A legjobb barátot, D-t, azt hiszem, ennél szebb ajándék egy elmúlt szerelemtől sem várható.

2. Zöld szeme volt. "Nagy hibát követünk el."- mondta, amikor kezdődött. A fenébe, nem igaza lett?! Tényleg nem kellett volna, vagy ha mégis, akkor sem ennyi ideig. Görcsök, gátlások, kényszerek. Visszagondolva nem tudom, mit szerettem benne. Elhittem neki, hogy nem érek semmit. Könnyű volt hinni neki, hiszen akkor menekültem hozzá, amikor eldobtak. Csak... egyre többen mondták, hogy mégis érek valamit. Aztán jött D. Éjjel, megalázva, kialvatlanul, kisírt szemekkel vártam, ő belépett, rámmosolygott és annyit mondott: "Hogy te milyen gyönyörű vagy!"
Ott és akkor lett vége a rémálomnak. Egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy megtanuljam, amit 3 éven át nem tudtam: "Senki más nem fog kiállni értem, ha én nem teszem meg." Másnap elmondtam, ami a szívemet nyomta, ő pedig a könnyeivel küzdött. Azt hittem, tudok majd rá barátként gondolni, de nem. Hiba volt, de életem legfontosabb leckéjét tanultam meg tőle.

3. Zöld szeme volt, és isteni haja. Fiatal volt, hihetetlenül fiatal, én pedig dacoltam a világgal, és mellette döntöttem. Értékes, érdekes ember. Tanított és tanult, figyelt, érdeklődött. Mellette tanultam meg ismét Én lenni. Mertem az lenni, aki vagyok. Nem mindenben értettünk egyet, de megértettük egymást. Csak az bánt, hogy nem mert őszinte lenni hozzám.
Tanultam tőle, meglátni a szépet, meglátni a megragadnivaló pillanatot. Békével gondolok rá, mégis... ez fájt a legjobban. Visszavonultam utána, és rettegtem a jövőtől.

Majdnem 4. Apró fürtű fekete haja volt. Kíváncsiságból hívtam fel, hogy él-e még. Kiderült, hogy épp messze készül, és hívott, menjek, látogassam meg. Reméltem, hogy többet tudhatok meg róla, de ő csendben volt, csak azt hajtogatta, majd személyesen. Utaztam, életemben először annyit és először úgy. Vártam, hogy majd ott, messze tán megnyílik nekem, de csendben maradt. Mintha elkezdődött volna valami, amiről ő úgy gondolta, hogy már meg is van, de nálam még csak az előjelek voltak. Tudtam volna rajongani a hajáért, verssorok jutottak eszembe a szeméről, de... csend, eltűnt. Blogot kezdtem, és reménykedtem benne, hogy elolvassa, rájön, hol hibázott... Amikor visszatért, már hónapok múltak el, és én nem tudtam mire vélni. Lezártam. Ő megsértődött azon, hogy én leírtam, pedig ő gondolt... csak én nem tudtam.
Nem értettük egymást, ő fájt nekem, én fájtam neki. Később még egyszer jelentkezett újra, amikor már késő volt. Túl késő. Addigra én már boldog lettem nélküle.
"Szerelmes vagyok," - mondtam neki - "és nem beléd."
"Másba?" - kérdezte, és ezzel mindent el is mondott.
Majdnem szerelem volt. Én pedig azóta sem tudom, érti-e, mi történt.

Tanulság? Nem tudom, van-e. Happy end van. Itt alszik a hátam mögött, egyenletes szuszogással. Zöld szeme van, apró fürtű fekete haja, formás ajkai és óriási szíve. Néha csendes, de tud beszélni. Meglátja a szépet, és hagy önmagam lenni. Ötvöz minden jót, amit eddig kerestem. Akinek ennél több kell, keressen tovább, én itt maradok.

Itt vagyok

"Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett."

Századik

Ez hát a századik bejegyzésem ebben a blogban. Azért látszik rajtam, hogy amióta van kihez beszélni, jóval ritkábban jut eszembe idejönni, tenni-venni a blogon, bejegyzéseket írogatni. De mi is történt az elmúlt hetekben, hónapokban?
Elszállt az iskolaév, és szerencsére jó gyorsan tette. Most már csak a szokásos diliház van vissza, összeolvasásokkal, naplólezárásokkal. Hercehurca.
Elhalasztottam a szakdolgozatom leadását, mert nem végeztem vele... túl sok időt vett el tőlem a gyűrűm nézegetése, meg a növények, meg a rejtvények, meg a kert, meg.... gyakorlatilag bármi, ami nem a szakdolim volt.
Voltunk osztálykiránduláson a Balatonon és a gyerekek hihetetlenül élvezték a vizet, a napsütést, leégve és fáradtan értünk haza, aztán megint eleredt az eső... Mert esett, rengeteget, szakadatlanul esett és esett, néha pedig kisütött a nap, hogy lehessen füvet nyírni.
Hazahoztam az iskolából a rettentő ronda gyászos sötétbarna fadobozkát, amit találtam. Papókám lecsiszolta nekem, én meg lefestettem, és tegnap ráragasztottam az utolsó kis cikornyát is, amit szerettem volna rátenni. Most gyönyörű, meseszép és felismerhetetlen. (Ez a legfontosabb, mert annyira rút volt az a barna, hogy olyan rút nincs a világon.)
Hazaköltöztettük Gábor kaktuszait, és miért is ne, a kaktuszok is jobban érzik magukat itt, mint ott. Gyönyörű nagyra nőtt mind, van, amit átültettünk nagyobb cserépbe, de hamarosan megint átültethetjük, mert kihízta az új cserepet is. Vetettünk mindenféle kacifántos nevű és kinézetű növényről magot, amik nagy számban ki is keltek, így most fogalmam sincs, hová fogok ennyi mindent pakolni a télen.
És a legfontosabb: május elején kaptam egy miniatűr hófehér orchideát, a héten pedig az egyik kolléganőm kapott egy nagy fehér gyönyörűséget, és azt mondta rá, hogy neki nem kell. Nem igazán értettem, hogy hogyan lehet egy ilyen mesére azt mondani, hogy nem kell. de ha már így van, én örökbefogadtam.
Az élet mégiscsak szép, nem?

(Fényképeket meg majd hozok, de most ugrok vissza a mókuskerékbe.)

Sold out

Majdnem századik bejegyzésemben tudatom a kedves nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, meg mindenkivel (aki szereti), hogy ezennel elkeltem. Végleg, egészen, az utolsó porszemig.

Szóval az úgy volt, hogy Gábor szülei jöttek találkozni, meg megnézni, hová raboltam el a kisebbik fiukat, közben nagy volt a sutyorgás meg a cinkos összemosolygás, ami már eleve gyanús lehetett volna, de mit tudhatom én, hogy mire fel a cinkos összemosoly meg a sutyuri-mutyuri. De elszaladt a nap különösebb esemény nélkül, és én boldog voltam, hogy a szüleink is legalább olyan jól kijönnek egymással, mint mi ketten.
Végül beesteledett és kimentünk a kertbe husit sütni, mert korábban megbeszéltük, hogy a gyertafényes, szúnyogetetős, husisütögetős vacsinál nincs is jobb. Én pedig még mindig mit sem sejtettem, csak azt nem értettem, hogy akkor, amikor friss forró sültkrumpli illatozik az asztalon, mellette a mennyei sülthusi ontja a finomabbnál-finomabb illatokat, hogy képes Gábor, a szülei és a tesója is csak ülni és várni arra, hogy mindenki asztalhoz üljön, amikor köztudott, hogy a grillezésnél nem várunk a szakácsra, mert elhűl az étel, mire végez. Közben kikerült a fényképezőgép is, és egyre gyanúsabb mondatok hangzottak el: "Fotó vagy video?" Engem a frász kerülgetett, hogy mégis mi lehet az, ami miatt meg kell várnunk mindenkit, ami miatt Gábor nem szeretne leülni, hanem egyik lábáról a másikra álldogál.
Aztán nagy nehezen sikerült mindenkit az asztalhoz ültetni, csak Gábor nem ült le. És nekem csak akkor esett le, hogy ahogy vagyok, kutyanyálas-sárfoltos nadrágosan, kinyúlt, zsírfröcsis pólóban, vastagzoknisan, gumipacskeresen kellek neki. A következő pillanatban már ott térdelt előttem, kérdezte, hogy leszek-e a felesége. Én meg nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy a nyakába ugorjak. Előkerült a gyűrű is, aminél gyönyörűbbet elképzelni sem tudnék. Szerintem csak a denevérek és Gábor hallotta azt az elhaló igen-t, amit elrebegtem, mert jó szájkaratéshoz méltóan, akkor hagyott el a hangom, amikor aztán lehetne kiabálni. Utána meg már csak azt tudtam hajtogatni, hogy "Te bolond!".
Meglepődtem, jobban, mint valaha. Ez nem olyan volt, hogy "Megkapod a szülinapodra, de felejtsd el.", ez olyan igazi hátam mögött szervezett meglepetés volt, amit Gábor azóta tervezgetett, amióta elhatározta, hogy összeköltözünk.

Ez volna a 99. bejegyzés. Boldog vagyok és fülig szerelmes. Már csak az kell, hogy ez az állapot kitartson a következő 100-200 évre.

Növények és mindenféle ződségek átültetéséről

Lassan egy hónapja átültettük a kőbányai panel-dzsungelből Gábort és a növényeit. Úgy veszem észre, hogy a változás mindenkinek jót tett. (Kivéve a szakdolimat, de így megy ez, ha az ember lánya iszonyatosan utálja az iskolát, amiben tanul.)
Az amarillisze kivirágzott, az orchideái ész nélkül hozzák a gyökereket, leveleket, a kimondhatatlan nevű érdekességei meg furábbnál-furább levelek tömkelegével örvendeztetik meg gazdájukat.
Közben - hogy más is örvendezzen - a kert is ontja a virágokat. Habzik a cseresznye, a meggy és az almafa ága, a tulipánok büszkén bólogatnak a cserepekből, a nárciszok integetnek főkötős fejeikkel. Közben a madarak annyit csiripelnek, mintha egyszerre akarnák behozni a téli csendes időszak csicser-adagját. Tavasz van, nagybetűs, napsütéses, lanyhaszellős Tavasz.

Csak ez a szakdolgozat ne volna... Annyira nyomaszt. Na de nekilátok, hátha akkor hamarabb elfogy.

Welcome to the jungle

Az úgy volt, hogy elindultunk időben, tankoltunk, autópálya-matricáztunk, felhajtottunk a pályára és lerobbantunk. Három teljes kilométert tudtunk megtenni, aztán telefonáltunk a szomszédos angyalnak, hogy segítsen. Aztán két órával később ismét elindultunk, röhögve az egészen.
Ezúttal szerencsésen meg is érkeztünk, bekerült hozzánk a komód is, amit igazából évekkel ezelőtt kinéztem magamnak, de most meg is vettem.
Aztán pakoltunk, végül nekünk már nem jutott hely, így busszal mentünk, az orchideák meg autókáztak hazáig.
Ezek után két nap folyamatos pakolás következett, amit még mindig nem tudtam kipihenni, ráadásul egy rettentően csábító ajánlatot kaptam a hátam mögül, így sajnálattal közlöm a nyájas olvasókkal, hogy a többit majd máskor fogom elmesélni.