2009. április 19., vasárnap

Sold out

Majdnem századik bejegyzésemben tudatom a kedves nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, meg mindenkivel (aki szereti), hogy ezennel elkeltem. Végleg, egészen, az utolsó porszemig.

Szóval az úgy volt, hogy Gábor szülei jöttek találkozni, meg megnézni, hová raboltam el a kisebbik fiukat, közben nagy volt a sutyorgás meg a cinkos összemosolygás, ami már eleve gyanús lehetett volna, de mit tudhatom én, hogy mire fel a cinkos összemosoly meg a sutyuri-mutyuri. De elszaladt a nap különösebb esemény nélkül, és én boldog voltam, hogy a szüleink is legalább olyan jól kijönnek egymással, mint mi ketten.
Végül beesteledett és kimentünk a kertbe husit sütni, mert korábban megbeszéltük, hogy a gyertafényes, szúnyogetetős, husisütögetős vacsinál nincs is jobb. Én pedig még mindig mit sem sejtettem, csak azt nem értettem, hogy akkor, amikor friss forró sültkrumpli illatozik az asztalon, mellette a mennyei sülthusi ontja a finomabbnál-finomabb illatokat, hogy képes Gábor, a szülei és a tesója is csak ülni és várni arra, hogy mindenki asztalhoz üljön, amikor köztudott, hogy a grillezésnél nem várunk a szakácsra, mert elhűl az étel, mire végez. Közben kikerült a fényképezőgép is, és egyre gyanúsabb mondatok hangzottak el: "Fotó vagy video?" Engem a frász kerülgetett, hogy mégis mi lehet az, ami miatt meg kell várnunk mindenkit, ami miatt Gábor nem szeretne leülni, hanem egyik lábáról a másikra álldogál.
Aztán nagy nehezen sikerült mindenkit az asztalhoz ültetni, csak Gábor nem ült le. És nekem csak akkor esett le, hogy ahogy vagyok, kutyanyálas-sárfoltos nadrágosan, kinyúlt, zsírfröcsis pólóban, vastagzoknisan, gumipacskeresen kellek neki. A következő pillanatban már ott térdelt előttem, kérdezte, hogy leszek-e a felesége. Én meg nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy a nyakába ugorjak. Előkerült a gyűrű is, aminél gyönyörűbbet elképzelni sem tudnék. Szerintem csak a denevérek és Gábor hallotta azt az elhaló igen-t, amit elrebegtem, mert jó szájkaratéshoz méltóan, akkor hagyott el a hangom, amikor aztán lehetne kiabálni. Utána meg már csak azt tudtam hajtogatni, hogy "Te bolond!".
Meglepődtem, jobban, mint valaha. Ez nem olyan volt, hogy "Megkapod a szülinapodra, de felejtsd el.", ez olyan igazi hátam mögött szervezett meglepetés volt, amit Gábor azóta tervezgetett, amióta elhatározta, hogy összeköltözünk.

Ez volna a 99. bejegyzés. Boldog vagyok és fülig szerelmes. Már csak az kell, hogy ez az állapot kitartson a következő 100-200 évre.

2009. április 14., kedd

Növények és mindenféle ződségek átültetéséről

Lassan egy hónapja átültettük a kőbányai panel-dzsungelből Gábort és a növényeit. Úgy veszem észre, hogy a változás mindenkinek jót tett. (Kivéve a szakdolimat, de így megy ez, ha az ember lánya iszonyatosan utálja az iskolát, amiben tanul.)
Az amarillisze kivirágzott, az orchideái ész nélkül hozzák a gyökereket, leveleket, a kimondhatatlan nevű érdekességei meg furábbnál-furább levelek tömkelegével örvendeztetik meg gazdájukat.
Közben - hogy más is örvendezzen - a kert is ontja a virágokat. Habzik a cseresznye, a meggy és az almafa ága, a tulipánok büszkén bólogatnak a cserepekből, a nárciszok integetnek főkötős fejeikkel. Közben a madarak annyit csiripelnek, mintha egyszerre akarnák behozni a téli csendes időszak csicser-adagját. Tavasz van, nagybetűs, napsütéses, lanyhaszellős Tavasz.

Csak ez a szakdolgozat ne volna... Annyira nyomaszt. Na de nekilátok, hátha akkor hamarabb elfogy.

2009. március 31., kedd

Welcome to the jungle

Az úgy volt, hogy elindultunk időben, tankoltunk, autópálya-matricáztunk, felhajtottunk a pályára és lerobbantunk. Három teljes kilométert tudtunk megtenni, aztán telefonáltunk a szomszédos angyalnak, hogy segítsen. Aztán két órával később ismét elindultunk, röhögve az egészen.
Ezúttal szerencsésen meg is érkeztünk, bekerült hozzánk a komód is, amit igazából évekkel ezelőtt kinéztem magamnak, de most meg is vettem.
Aztán pakoltunk, végül nekünk már nem jutott hely, így busszal mentünk, az orchideák meg autókáztak hazáig.
Ezek után két nap folyamatos pakolás következett, amit még mindig nem tudtam kipihenni, ráadásul egy rettentően csábító ajánlatot kaptam a hátam mögül, így sajnálattal közlöm a nyájas olvasókkal, hogy a többit majd máskor fogom elmesélni.

2009. március 27., péntek

Holnap

Hát eljött ez is... Holnaptól nem leszek egyedül itt.

LGT: Holnap
Adj tért a hitnek,
míg jót remél!
Adj tért a hitnek,
s ne bántsd, akkor se, ha idegen még!

Adj tért az észnek,
mindegy, kié!
Adj tért az észnek,
s ne félj, az se szégyen, hogyha nem a tiéd.

Holnap, néha olyan messze.
Holnap, féltem is, hogy lesz-e.
Mondd, mit tehetnék?
Holnap, jobb az, amit vártam.
Holnap, itt fogant a mában.
Mondd, lehet-e szép?

Adj tért a srácnak,
hadd nőjön fel!
Adj tért a srácnak,
s ne mondd, hogy a holnapjáért vesszük el!

Nézd, a sok embert: a szivek ugyanúgy vernek.
Nézd, a sok sírt: az öklök ugyanúgy vertek.

Adj tért a másnak,
mért vesszen el?
Adj tért a másnak,
ne félj, attól kevesebb még nem leszel!

2009. március 4., szerda

22 nap az életem körül

Napközben munka, este pedig pakolok. Ezeréves poros papírok között válogatok, kihajigálom a fölösleget, megnézem, mi az, amit a suliban használni tudunk, azt be is viszem. Szelektálok. Hősi munka, különösen, ha azt nézem, hogy mennyire nehezen válok meg ezeréves poros papírfecniktől. Most mégis könnyen megy, mert jó okom van kidobálni a régit.
Alig 3 hét múlva már nem egyedüli lakója leszek ennek a szobának. Mókás, hogy pont mire belaktam a vackaimmal, kell selejteznem és összébb húznom magam, de ha valaki kedvéért, akkor Gáborért ezt igazán megtehetem, sőt, szívesen teszem.
Előkerültek régi szerelmes levelek, óvodai rajzok, általános iskolai oklevelek, gimnáziumi füzetek, egyetemi jegyzetek és a tanárként kapott gyerekrajzok. Igazi kis időutazás ez, 22 nap az életem körül.

Holnap a ruhásszekrényeim titkait kutatom fel. Kíváncsian várom, onnan mik kerülnek elő. Az biztos, hogy olyan izgalmas, mint ez a polc volt, nem lesz.

2009. február 26., csütörtök

Lista

Itt vannak azok a dolgok, amikről eddig nem írtam, de februárban történtek, és egyszer meg kéne írnom, hogy azok, akik ide tévednek, megtudják, miért is nem írok.
  • Zoknikutyám 12 gyönyörű év után legyengült, az az áldott nagy szíve nem bírta tovább a medvelétet. Úgy döntöttük, emberibb, ha elaltatjuk. Február 6-án pénteken kora délután egy pillanatra kisütött a nap, hogy még egyszer ránézhessen.
  • Február 17-től táppénzre kényszerültem gégegyulladás miatt, olyan volt a hangom, mint Louis Armstrongnak. Rettentő repedtfazék és szörnyen szexi. Egy hét alatt sikerült visszanyernem az átlagosnak mondható formámat.
  • Valamikor február 13. és február 22. között eldöntöttük Gáborral, hogy együtt szeretnénk élni, gyerekeket szeretnénk, és be szeretnénk fejezni a házat, amiben együtt élünk majd.
  • Gábor 24-én felmondott a munkahelyén. Április 1-én kezd itt. Ez egy igazi, szélesvásznú álom. Boldog vagyok, és repeső izgalommal várom a március végét. De már csak 28 nap (tudom, a maival együtt 29, de az a 2 óra már nem oszt, nem szoroz).
Ezért aztán át kell gondolnom a szobámat, át kell pakolnom a polcaimat, ki kell cserélnem a könyvszekrényt és kiselejteznem a ruháimat.

Hja és a február elgondolkodtató passzusa:
Gábor az első olyan szerelem az életemben, aki konkrétan TESZ is valamit azért, hogy együtt legyünk. Eddig mindig én rugdaltam fel az életem, én költöztem, én utaztam, most viszont... Gábor otthagyja a munkahelyét, a megszokott zugát, a szüleit csak azért, hogy velem lehessen. Nem tudom elmondani, mit érzek ezzel kapcsolatban: meghatottság, megtiszteltetés, öröm, elégedettség, nyugalom, ugyanakkor ordító izgatottság. Azt hiszem, ez maga a szerelem.

2009. január 20., kedd

Hrömm

Hát hol is kezdjem...
Kibékülésekkel indult az év. Volt, aki joggal bántódott meg, volt aki ok nélkül, de sikerült rendeződni a dolgoknak. Az egyikük most már tudja, hogy nem szabad nagyon rám telepedni, mert védem, ami az enyém és van olyan dolog, amit megtartok magamnak. Mert vannak dolgok az életemben, amikhez -rajtam kívül - csak egy embernek van köze. Samu - a másik - pedig tartja a távolságot, de tudom, hogy itt van, és figyel. És most jó. Örülök, hogy így alakult.

Aztán vizsgák. Nem sok, de legalább dögletesen unalmasak. Most is tanulnom kéne valami maszlagot arról, hogy hogyan meg miként meg miért és milyen keretek között, de ehhez komoly pánik kell, hogy én tanulni tudjak. Így megy ez.

Meg napsütés, ami végre megint van, és tavasz-illat kezd szállni a levegőben és már nem érzek ingert arra, hogy ki se dugjam az orrom a szabadba. Remélem, most már nem jön újabb fagyos időszak... elegem volt a vacogásból.

És persze szerelem. Az itthagyott betűk és illatfoszlányok időnként eljutnak az agyamig, aztán halk bizsergéssel jelzik megérkeztüket. A látszat csalfasága még most is lenyűgöz, szeretem az érzést, hogy ismerek valami olyat, amit mások nem látnak. Mindenki látja a békés felszínt, de hogy mi van mögötte, csak én tudom. Azt meg, hogy bennem mi van? Azt csak Ő tudja.

Sinead O'Connor & Terry Hall - All kinds of everything
Adblock


Szeretnék nem itt lenni és nem ezt a vacakot tanulni. Pont.