Megjött...

Beosont a kertbe a tél, havas kabátját rázogatva, éhes cinegéket, verebeket, pintyeket, csúszkákat és szajkókat kergetve maga előtt.

Egyetlen éjszaka alatt mesebeli birodalommá változtatta a kertünket. Hósipkát húzott a fenyők fejére, betakargatta a fűszálakat, és csak rázza-rázza kabátját, míg a hósipkákból cukorsüvegek nem lesznek, a fűszálak takarója pedig térdig érő dunyhává vastagodik.
Körbejártam ezen a csodán, és arra gondoltam, nem tudnám elhagyni ezt a helyet, nem tudnék elszakadni a színeitől, az illatától, a nyugalmától. Mégis jó lenne, ha ezt a csodát meg tudnám osztani valakivel. Valakivel, aki onnan jött, ahol sosincs hó, valakivel, aki éppúgy hallgat, mint a hófedte fák. Valakivel, akit talán sosem ismerek meg.