"Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett."
2009. június 22., hétfő
2009. június 11., csütörtök
Századik
Ez hát a századik bejegyzésem ebben a blogban. Azért látszik rajtam, hogy amióta van kihez beszélni, jóval ritkábban jut eszembe idejönni, tenni-venni a blogon, bejegyzéseket írogatni. De mi is történt az elmúlt hetekben, hónapokban?
Elszállt az iskolaév, és szerencsére jó gyorsan tette. Most már csak a szokásos diliház van vissza, összeolvasásokkal, naplólezárásokkal. Hercehurca.
Elhalasztottam a szakdolgozatom leadását, mert nem végeztem vele... túl sok időt vett el tőlem a gyűrűm nézegetése, meg a növények, meg a rejtvények, meg a kert, meg.... gyakorlatilag bármi, ami nem a szakdolim volt.
Voltunk osztálykiránduláson a Balatonon és a gyerekek hihetetlenül élvezték a vizet, a napsütést, leégve és fáradtan értünk haza, aztán megint eleredt az eső... Mert esett, rengeteget, szakadatlanul esett és esett, néha pedig kisütött a nap, hogy lehessen füvet nyírni.
Hazahoztam az iskolából a rettentő ronda gyászos sötétbarna fadobozkát, amit találtam. Papókám lecsiszolta nekem, én meg lefestettem, és tegnap ráragasztottam az utolsó kis cikornyát is, amit szerettem volna rátenni. Most gyönyörű, meseszép és felismerhetetlen. (Ez a legfontosabb, mert annyira rút volt az a barna, hogy olyan rút nincs a világon.)
Hazaköltöztettük Gábor kaktuszait, és miért is ne, a kaktuszok is jobban érzik magukat itt, mint ott. Gyönyörű nagyra nőtt mind, van, amit átültettünk nagyobb cserépbe, de hamarosan megint átültethetjük, mert kihízta az új cserepet is. Vetettünk mindenféle kacifántos nevű és kinézetű növényről magot, amik nagy számban ki is keltek, így most fogalmam sincs, hová fogok ennyi mindent pakolni a télen.
És a legfontosabb: május elején kaptam egy miniatűr hófehér orchideát, a héten pedig az egyik kolléganőm kapott egy nagy fehér gyönyörűséget, és azt mondta rá, hogy neki nem kell. Nem igazán értettem, hogy hogyan lehet egy ilyen mesére azt mondani, hogy nem kell. de ha már így van, én örökbefogadtam.
Az élet mégiscsak szép, nem?
(Fényképeket meg majd hozok, de most ugrok vissza a mókuskerékbe.)
Elszállt az iskolaév, és szerencsére jó gyorsan tette. Most már csak a szokásos diliház van vissza, összeolvasásokkal, naplólezárásokkal. Hercehurca.
Elhalasztottam a szakdolgozatom leadását, mert nem végeztem vele... túl sok időt vett el tőlem a gyűrűm nézegetése, meg a növények, meg a rejtvények, meg a kert, meg.... gyakorlatilag bármi, ami nem a szakdolim volt.
Voltunk osztálykiránduláson a Balatonon és a gyerekek hihetetlenül élvezték a vizet, a napsütést, leégve és fáradtan értünk haza, aztán megint eleredt az eső... Mert esett, rengeteget, szakadatlanul esett és esett, néha pedig kisütött a nap, hogy lehessen füvet nyírni.
Hazahoztam az iskolából a rettentő ronda gyászos sötétbarna fadobozkát, amit találtam. Papókám lecsiszolta nekem, én meg lefestettem, és tegnap ráragasztottam az utolsó kis cikornyát is, amit szerettem volna rátenni. Most gyönyörű, meseszép és felismerhetetlen. (Ez a legfontosabb, mert annyira rút volt az a barna, hogy olyan rút nincs a világon.)
Hazaköltöztettük Gábor kaktuszait, és miért is ne, a kaktuszok is jobban érzik magukat itt, mint ott. Gyönyörű nagyra nőtt mind, van, amit átültettünk nagyobb cserépbe, de hamarosan megint átültethetjük, mert kihízta az új cserepet is. Vetettünk mindenféle kacifántos nevű és kinézetű növényről magot, amik nagy számban ki is keltek, így most fogalmam sincs, hová fogok ennyi mindent pakolni a télen.
És a legfontosabb: május elején kaptam egy miniatűr hófehér orchideát, a héten pedig az egyik kolléganőm kapott egy nagy fehér gyönyörűséget, és azt mondta rá, hogy neki nem kell. Nem igazán értettem, hogy hogyan lehet egy ilyen mesére azt mondani, hogy nem kell. de ha már így van, én örökbefogadtam.
Az élet mégiscsak szép, nem?
(Fényképeket meg majd hozok, de most ugrok vissza a mókuskerékbe.)
2009. április 19., vasárnap
Sold out
Majdnem századik bejegyzésemben tudatom a kedves nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, meg mindenkivel (aki szereti), hogy ezennel elkeltem. Végleg, egészen, az utolsó porszemig.
Szóval az úgy volt, hogy Gábor szülei jöttek találkozni, meg megnézni, hová raboltam el a kisebbik fiukat, közben nagy volt a sutyorgás meg a cinkos összemosolygás, ami már eleve gyanús lehetett volna, de mit tudhatom én, hogy mire fel a cinkos összemosoly meg a sutyuri-mutyuri. De elszaladt a nap különösebb esemény nélkül, és én boldog voltam, hogy a szüleink is legalább olyan jól kijönnek egymással, mint mi ketten.
Végül beesteledett és kimentünk a kertbe husit sütni, mert korábban megbeszéltük, hogy a gyertafényes, szúnyogetetős, husisütögetős vacsinál nincs is jobb. Én pedig még mindig mit sem sejtettem, csak azt nem értettem, hogy akkor, amikor friss forró sültkrumpli illatozik az asztalon, mellette a mennyei sülthusi ontja a finomabbnál-finomabb illatokat, hogy képes Gábor, a szülei és a tesója is csak ülni és várni arra, hogy mindenki asztalhoz üljön, amikor köztudott, hogy a grillezésnél nem várunk a szakácsra, mert elhűl az étel, mire végez. Közben kikerült a fényképezőgép is, és egyre gyanúsabb mondatok hangzottak el: "Fotó vagy video?" Engem a frász kerülgetett, hogy mégis mi lehet az, ami miatt meg kell várnunk mindenkit, ami miatt Gábor nem szeretne leülni, hanem egyik lábáról a másikra álldogál.
Aztán nagy nehezen sikerült mindenkit az asztalhoz ültetni, csak Gábor nem ült le. És nekem csak akkor esett le, hogy ahogy vagyok, kutyanyálas-sárfoltos nadrágosan, kinyúlt, zsírfröcsis pólóban, vastagzoknisan, gumipacskeresen kellek neki. A következő pillanatban már ott térdelt előttem, kérdezte, hogy leszek-e a felesége. Én meg nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy a nyakába ugorjak. Előkerült a gyűrű is, aminél gyönyörűbbet elképzelni sem tudnék. Szerintem csak a denevérek és Gábor hallotta azt az elhaló igen-t, amit elrebegtem, mert jó szájkaratéshoz méltóan, akkor hagyott el a hangom, amikor aztán lehetne kiabálni. Utána meg már csak azt tudtam hajtogatni, hogy "Te bolond!".
Meglepődtem, jobban, mint valaha. Ez nem olyan volt, hogy "Megkapod a szülinapodra, de felejtsd el.", ez olyan igazi hátam mögött szervezett meglepetés volt, amit Gábor azóta tervezgetett, amióta elhatározta, hogy összeköltözünk.
Ez volna a 99. bejegyzés. Boldog vagyok és fülig szerelmes. Már csak az kell, hogy ez az állapot kitartson a következő 100-200 évre.
Szóval az úgy volt, hogy Gábor szülei jöttek találkozni, meg megnézni, hová raboltam el a kisebbik fiukat, közben nagy volt a sutyorgás meg a cinkos összemosolygás, ami már eleve gyanús lehetett volna, de mit tudhatom én, hogy mire fel a cinkos összemosoly meg a sutyuri-mutyuri. De elszaladt a nap különösebb esemény nélkül, és én boldog voltam, hogy a szüleink is legalább olyan jól kijönnek egymással, mint mi ketten.
Végül beesteledett és kimentünk a kertbe husit sütni, mert korábban megbeszéltük, hogy a gyertafényes, szúnyogetetős, husisütögetős vacsinál nincs is jobb. Én pedig még mindig mit sem sejtettem, csak azt nem értettem, hogy akkor, amikor friss forró sültkrumpli illatozik az asztalon, mellette a mennyei sülthusi ontja a finomabbnál-finomabb illatokat, hogy képes Gábor, a szülei és a tesója is csak ülni és várni arra, hogy mindenki asztalhoz üljön, amikor köztudott, hogy a grillezésnél nem várunk a szakácsra, mert elhűl az étel, mire végez. Közben kikerült a fényképezőgép is, és egyre gyanúsabb mondatok hangzottak el: "Fotó vagy video?" Engem a frász kerülgetett, hogy mégis mi lehet az, ami miatt meg kell várnunk mindenkit, ami miatt Gábor nem szeretne leülni, hanem egyik lábáról a másikra álldogál.
Aztán nagy nehezen sikerült mindenkit az asztalhoz ültetni, csak Gábor nem ült le. És nekem csak akkor esett le, hogy ahogy vagyok, kutyanyálas-sárfoltos nadrágosan, kinyúlt, zsírfröcsis pólóban, vastagzoknisan, gumipacskeresen kellek neki. A következő pillanatban már ott térdelt előttem, kérdezte, hogy leszek-e a felesége. Én meg nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy a nyakába ugorjak. Előkerült a gyűrű is, aminél gyönyörűbbet elképzelni sem tudnék. Szerintem csak a denevérek és Gábor hallotta azt az elhaló igen-t, amit elrebegtem, mert jó szájkaratéshoz méltóan, akkor hagyott el a hangom, amikor aztán lehetne kiabálni. Utána meg már csak azt tudtam hajtogatni, hogy "Te bolond!".
Meglepődtem, jobban, mint valaha. Ez nem olyan volt, hogy "Megkapod a szülinapodra, de felejtsd el.", ez olyan igazi hátam mögött szervezett meglepetés volt, amit Gábor azóta tervezgetett, amióta elhatározta, hogy összeköltözünk.
Ez volna a 99. bejegyzés. Boldog vagyok és fülig szerelmes. Már csak az kell, hogy ez az állapot kitartson a következő 100-200 évre.
2009. április 14., kedd
Növények és mindenféle ződségek átültetéséről
Lassan egy hónapja átültettük a kőbányai panel-dzsungelből Gábort és a növényeit. Úgy veszem észre, hogy a változás mindenkinek jót tett. (Kivéve a szakdolimat, de így megy ez, ha az ember lánya iszonyatosan utálja az iskolát, amiben tanul.)Az amarillisze kivirágzott, az orchideái ész nélkül hozzák a gyökereket, leveleket, a kimondhatatlan nevű érdekességei meg furábbnál-furább levelek tömkelegével örvendeztetik meg gazdájukat.
Közben - hogy más is örvendezzen - a kert is ontja a virágokat. Habzik a cseresznye, a meggy és az almafa ága, a tulipánok büszkén bólogatnak a cserepekből, a nárciszok integetnek főkötős fejeikkel. Közben a madarak annyit csiripelnek, mintha egyszerre akarnák behozni a téli csendes időszak csicser-adagját. Tavasz van, nagybetűs, napsütéses, lanyhaszellős Tavasz.
Csak ez a szakdolgozat ne volna... Annyira nyomaszt. Na de nekilátok, hátha akkor hamarabb elfogy.
2009. március 31., kedd
Welcome to the jungle
Az úgy volt, hogy elindultunk időben, tankoltunk, autópálya-matricáztunk, felhajtottunk a pályára és lerobbantunk. Három teljes kilométert tudtunk megtenni, aztán telefonáltunk a szomszédos angyalnak, hogy segítsen. Aztán két órával később ismét elindultunk, röhögve az egészen.
Ezúttal szerencsésen meg is érkeztünk, bekerült hozzánk a komód is, amit igazából évekkel ezelőtt kinéztem magamnak, de most meg is vettem.
Aztán pakoltunk, végül nekünk már nem jutott hely, így busszal mentünk, az orchideák meg autókáztak hazáig.
Ezek után két nap folyamatos pakolás következett, amit még mindig nem tudtam kipihenni, ráadásul egy rettentően csábító ajánlatot kaptam a hátam mögül, így sajnálattal közlöm a nyájas olvasókkal, hogy a többit majd máskor fogom elmesélni.
Ezúttal szerencsésen meg is érkeztünk, bekerült hozzánk a komód is, amit igazából évekkel ezelőtt kinéztem magamnak, de most meg is vettem.
Aztán pakoltunk, végül nekünk már nem jutott hely, így busszal mentünk, az orchideák meg autókáztak hazáig.
Ezek után két nap folyamatos pakolás következett, amit még mindig nem tudtam kipihenni, ráadásul egy rettentően csábító ajánlatot kaptam a hátam mögül, így sajnálattal közlöm a nyájas olvasókkal, hogy a többit majd máskor fogom elmesélni.
2009. március 27., péntek
Holnap
Hát eljött ez is... Holnaptól nem leszek egyedül itt.
LGT: Holnap
Adj tért a hitnek,
míg jót remél!
Adj tért a hitnek,
s ne bántsd, akkor se, ha idegen még!
Adj tért az észnek,
mindegy, kié!
Adj tért az észnek,
s ne félj, az se szégyen, hogyha nem a tiéd.
Holnap, néha olyan messze.
Holnap, féltem is, hogy lesz-e.
Mondd, mit tehetnék?
Holnap, jobb az, amit vártam.
Holnap, itt fogant a mában.
Mondd, lehet-e szép?
Adj tért a srácnak,
hadd nőjön fel!
Adj tért a srácnak,
s ne mondd, hogy a holnapjáért vesszük el!
Nézd, a sok embert: a szivek ugyanúgy vernek.
Nézd, a sok sírt: az öklök ugyanúgy vertek.
Adj tért a másnak,
mért vesszen el?
Adj tért a másnak,
ne félj, attól kevesebb még nem leszel!
2009. március 4., szerda
22 nap az életem körül
Napközben munka, este pedig pakolok. Ezeréves poros papírok között válogatok, kihajigálom a fölösleget, megnézem, mi az, amit a suliban használni tudunk, azt be is viszem. Szelektálok. Hősi munka, különösen, ha azt nézem, hogy mennyire nehezen válok meg ezeréves poros papírfecniktől. Most mégis könnyen megy, mert jó okom van kidobálni a régit.
Alig 3 hét múlva már nem egyedüli lakója leszek ennek a szobának. Mókás, hogy pont mire belaktam a vackaimmal, kell selejteznem és összébb húznom magam, de ha valaki kedvéért, akkor Gáborért ezt igazán megtehetem, sőt, szívesen teszem.
Előkerültek régi szerelmes levelek, óvodai rajzok, általános iskolai oklevelek, gimnáziumi füzetek, egyetemi jegyzetek és a tanárként kapott gyerekrajzok. Igazi kis időutazás ez, 22 nap az életem körül.
Holnap a ruhásszekrényeim titkait kutatom fel. Kíváncsian várom, onnan mik kerülnek elő. Az biztos, hogy olyan izgalmas, mint ez a polc volt, nem lesz.
Alig 3 hét múlva már nem egyedüli lakója leszek ennek a szobának. Mókás, hogy pont mire belaktam a vackaimmal, kell selejteznem és összébb húznom magam, de ha valaki kedvéért, akkor Gáborért ezt igazán megtehetem, sőt, szívesen teszem.
Előkerültek régi szerelmes levelek, óvodai rajzok, általános iskolai oklevelek, gimnáziumi füzetek, egyetemi jegyzetek és a tanárként kapott gyerekrajzok. Igazi kis időutazás ez, 22 nap az életem körül.
Holnap a ruhásszekrényeim titkait kutatom fel. Kíváncsian várom, onnan mik kerülnek elő. Az biztos, hogy olyan izgalmas, mint ez a polc volt, nem lesz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)