Van itt minden, jó és olyan nem-éppen-rossz-de-amint-kimondom-valaki-megbántódik dolog is.
Kezdjük a rosszabbik végével (hátha hamarabb elmúlik...):
Szóval nem szeretem, ha igazságtalanul bántanak. Ha van oka, akkor rendben van, elfogadom, még bocsánatot is kérek. De ha jóakaratúan fordulok valakihez, aki aztán elkezd rugdalni, mert annyira vak, hogy észre sem veszi a jóindulatot, aztán nem kér bocsánatot, mert igazságtalan volt, sőt, még így is engem tart hibásnak. Na, az ilyen helyzetek kiverik nálam a biztosítékot, hosszas duzzogásnak és morgásnak adva át a helyüket. Az ilyen helyzeteket nem tűröm sokáig, mert mérgezik a lelkem, elrontják a kedvem, és hiába nem akarok velük foglalkozni, bántanak, nem hagynak nyugodni.
Egy ilyen helyzet elől menekültem Sopronba Inorhoz, és ha nem mocorgott volna a háttérben az igazságtalan sérelem, tökéletes lett volna. Így csak szuper volt! Igazság szerint nem történt semmi különleges, csak együtt voltunk, nevettünk, hülyültünk, néztük az ellenkező és azonos nemhez tartozó egyedeket a soproni emberkertben. Láttunk smink- és frizuratippet, szépszemű fiatalokat, kevésbé szép, de annál érdeklődőbb "portást", grillezett bájgúnárt és rendkívül csinos hátoldali panorámát.
Aztán essék szó arról is, hogy én, aki köztudottan nem vagyok nagy borbarát, elmentem Inorral és Ritával borozni. Én... meg az András pince és a Merlot. Mások bizonnyal előadásokat tartanának a bor külleméről, jelleméről, ízéről, illatáról, én viszont csak annyit tudok mondani, hogy ízlett (ami nálam egy borról hatalmas szó) és olyan színe van, hogy ihaj. Menne a rubin nyakékemhez és fülbevalómhoz. Szóval már tudom, milyen színe lesz a nehézselyem estélyimnek, ha meggazdagszom (épeszű milliomosok jelentkezését a kiadó címére várjuk).
No meg végre megismerhettem a legendás korú biológiai csodakutyát, a gyilkos lehelletű Jestont, akinek becsületben megderesedett pofájáról nem készítettem képet, pedig szerettem volna.
Összegezzem? Szerintem felesleges.
Kezdjük a rosszabbik végével (hátha hamarabb elmúlik...):
Szóval nem szeretem, ha igazságtalanul bántanak. Ha van oka, akkor rendben van, elfogadom, még bocsánatot is kérek. De ha jóakaratúan fordulok valakihez, aki aztán elkezd rugdalni, mert annyira vak, hogy észre sem veszi a jóindulatot, aztán nem kér bocsánatot, mert igazságtalan volt, sőt, még így is engem tart hibásnak. Na, az ilyen helyzetek kiverik nálam a biztosítékot, hosszas duzzogásnak és morgásnak adva át a helyüket. Az ilyen helyzeteket nem tűröm sokáig, mert mérgezik a lelkem, elrontják a kedvem, és hiába nem akarok velük foglalkozni, bántanak, nem hagynak nyugodni.
Egy ilyen helyzet elől menekültem Sopronba Inorhoz, és ha nem mocorgott volna a háttérben az igazságtalan sérelem, tökéletes lett volna. Így csak szuper volt! Igazság szerint nem történt semmi különleges, csak együtt voltunk, nevettünk, hülyültünk, néztük az ellenkező és azonos nemhez tartozó egyedeket a soproni emberkertben. Láttunk smink- és frizuratippet, szépszemű fiatalokat, kevésbé szép, de annál érdeklődőbb "portást", grillezett bájgúnárt és rendkívül csinos hátoldali panorámát.
Aztán essék szó arról is, hogy én, aki köztudottan nem vagyok nagy borbarát, elmentem Inorral és Ritával borozni. Én... meg az András pince és a Merlot. Mások bizonnyal előadásokat tartanának a bor külleméről, jelleméről, ízéről, illatáról, én viszont csak annyit tudok mondani, hogy ízlett (ami nálam egy borról hatalmas szó) és olyan színe van, hogy ihaj. Menne a rubin nyakékemhez és fülbevalómhoz. Szóval már tudom, milyen színe lesz a nehézselyem estélyimnek, ha meggazdagszom (épeszű milliomosok jelentkezését a kiadó címére várjuk).
No meg végre megismerhettem a legendás korú biológiai csodakutyát, a gyilkos lehelletű Jestont, akinek becsületben megderesedett pofájáról nem készítettem képet, pedig szerettem volna.
Összegezzem? Szerintem felesleges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése