A felejthetetlenek

In memoriam Borisz

Az egyik első emlékem, hogy elviszik Loncsit. Ködösen látom, ahogy én sírva nézek a konyhaajtó felé, emlékszem a sárga-fekete kerítésre, ahol azok laktak, akik elvitték. Aztán jött a hír, hogy elszökött, és nem került elő.
Eltelt 5 év és jött Bence, minduntalan belelépett a saját füleibe és orra esett. Egyszer a harmatos fűben futkosás után a nyitott cementeszsákba feküdt. Hiába, építkezős kutya volt. Egy súlyos középfül-gyulladás miatt megsüketült, de méltósággal viselte. Emlékszem, ahogy kiterülve feküdni szokott, ahogy félrelógatta a fájós fülét. Egy tavaszi napon elment tőlünk, egy ideig még hallottuk ugatni, aztán vagy befogták, vagy elpusztult, soha nem tudjuk meg.
Bence mellé került hozzánk Mischung, mind közül a legkedvesebb talán. Fiatalon elütötte egy autó, azért mindig sántikált, ha jött az esős idő. Igazi gyerekpásztor volt, hagyta, hogy homokvárat építsenek rá, de a kapu felé nem engedett senkit. Segített Bencének megőrizni a méltóságát, jelzett neki, ha ugatni kellett, és hagyta, hadd menjen előtte az öreg. Szeretett mindent és mindenkit, ez lett a veszte, megmérgezték. Emlékszem a kikapart hóra és az orrából szivárgó vérre.
Aztán jött Ficsúr, az öreg keverék, nem volt szép, és undok módon teleásta a kertet bokagyilkos lyukakkal, ahogy vakondra és egérre vadászott, de emlékszem, ahogy felmászott a háza tetejére. Látom magam előtt, ahogy el-elbóbiskol ülve és akkor kapja csak fel a fejét, amikor az orra lekoppan a földre. Aztán látom az öregség jegyeit, az őszülő pofáját, a kinövéseket a mellén, a kihullott szőrű foltokat a hátán. Megkegyelmeztünk neki, amikor már egy nyelet víztől is felpuffadt, hogy a földig lógott a hasa.
Mellette került hozzánk Zokni, a pehelyszőrű medve, gyönyörű, aranyló bundájával, kattogó orrával, szelíd, de bátor természetével az én támaszom. Fél a vihartól, amióta egy nagy viharban kidőlt mellette egy fa. Együtt sírtuk át magunkat a 2007-es évbe, mindketten féltünk: ő a petárdák zajától, én a magány csendjétől.
Végül Pamacs, a "tombolakutya". Primadonna, pszichológus, nem egyszerűen kutya, ő Puli. Megsértődik, ha aládugrik és te rálépsz véletlenül. Néha olyan jókedve van, hogy körbe-körbe futkos hörögve. Ha szomorú, az egész világ fájdalma csillog a szemeiben. Annyira emberi, hogy néha el is felejtem, hogy nem az.

Mert azt el lehet felejteni, hogy ezek "csak" kutyák. De őket nem lehet elfelejteni. És bár elmentek, mert ez az élet rendje, mind itt él a szívemben. Hallom Bence jellegzetes ugatását, látom Mischu bűnbánó arcát, ahogy a kitaposott karalábéról anyura nézett, majd vissza. Látom Ficsúr elszántságát, ahogy tépte-cibálta a földet, ha szagot fogott. És a szívemben megmarad egy kép Zokniról, ahogy lógó nyelvvel lohol, és persze Pamacsról, ahogy sértődötten ül a cseresznyefa alatt, vagy épp egy kis vakarászást koldul.

Akárhogy legyen is, az biztos: mindig lesz kutyám, és mind felejthetetlen lesz.