D-nek

Sok-sok éve már mindent tudunk egymásról... sok-sok éve már alig tudunk egymásról.
Hiányzol? Szomorú vagyok? Bánom? Haragszom?
Igen.

Hiányoznak a beszélgetéseink, a nevetések, a folytonos piszkálódások, amik emlékeztettek arra, hogy nem vagyok százéves.
Szomorú vagyok, hogy ide jutottunk, hogy lassan nem leszel több, mint egy kedves ismerős a múltból. Szomorúsággal tölt el, hogy már nem hívhatlak akármikor, már nem lehet minden úgy, ahogy régen volt.
Bánom, hogy ide jutottunk. Talán lehettünk volna ügyesebbek, okosabbak. Talán nem kellett volna ideengedni ezt a mérhetetlen sötétséget kettőnk közé. Nem lett volna szabad hagyni, hogy közénk telepedjen a csend.
Haragszom, hogy már nem veszed fel a telefont, hogy nem válaszolsz, hogy ritkán találkozunk, akkor is valahova rohansz vagy valahol máshol jársz. Haragszom, hogy már mással osztom meg azt, amit oly sok évig veled osztottam meg.

Mert ez mind a Tiéd. Az életemnek ez a része Te vagy.

"Az ingnyakam, belémfojtja a szót.
Úgyis hülyeség, amit mondani akartam.
Hű, de jó, hogy így összefutottunk,
hogy találkozunk még, már nem is gondoltam.

Emlékszel, mikor srácok voltunk,
nyomtuk a csengőt és elfutottunk,
és röhögtünk, ahogy kiabál a néni,
aztán mentünk a moziba egy filmet nézni."

Emlékszel?

Kár, hogy ilyen messze kerültél. És nem a 210 km a baj.