Régi szerelmeken tűnődöm. A kamaszkori nagy elsőn, aztán az elkapkodott másodikon, a dacos harmadikon, a dugába dőlt majdnem negyediken...
1. Zöld szeme volt és ellenállhatatlan mosolya. Azt mondta magáról: bolond, pedig csak elrejtette magát a bolondozás mögé. Imádtam a haját és dühöngtem azon, hogy féltékeny D-re, akivel annál inkább leveleztem, minél többször mondta azt, hogy "semmi". Ha semmi baj, akkor nekem is jó. Amikor megcsalt, és azt kérdeztem: "miért?" azt mondta: "Sors adta, sors elvette." Kiröhögtem.
Hogy mit kaptam tőle? A legjobb barátot, D-t, azt hiszem, ennél szebb ajándék egy elmúlt szerelemtől sem várható.
2. Zöld szeme volt. "Nagy hibát követünk el."- mondta, amikor kezdődött. A fenébe, nem igaza lett?! Tényleg nem kellett volna, vagy ha mégis, akkor sem ennyi ideig. Görcsök, gátlások, kényszerek. Visszagondolva nem tudom, mit szerettem benne. Elhittem neki, hogy nem érek semmit. Könnyű volt hinni neki, hiszen akkor menekültem hozzá, amikor eldobtak. Csak... egyre többen mondták, hogy mégis érek valamit. Aztán jött D. Éjjel, megalázva, kialvatlanul, kisírt szemekkel vártam, ő belépett, rámmosolygott és annyit mondott: "Hogy te milyen gyönyörű vagy!"
Ott és akkor lett vége a rémálomnak. Egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy megtanuljam, amit 3 éven át nem tudtam: "Senki más nem fog kiállni értem, ha én nem teszem meg." Másnap elmondtam, ami a szívemet nyomta, ő pedig a könnyeivel küzdött. Azt hittem, tudok majd rá barátként gondolni, de nem. Hiba volt, de életem legfontosabb leckéjét tanultam meg tőle.
3. Zöld szeme volt, és isteni haja. Fiatal volt, hihetetlenül fiatal, én pedig dacoltam a világgal, és mellette döntöttem. Értékes, érdekes ember. Tanított és tanult, figyelt, érdeklődött. Mellette tanultam meg ismét Én lenni. Mertem az lenni, aki vagyok. Nem mindenben értettünk egyet, de megértettük egymást. Csak az bánt, hogy nem mert őszinte lenni hozzám.
Tanultam tőle, meglátni a szépet, meglátni a megragadnivaló pillanatot. Békével gondolok rá, mégis... ez fájt a legjobban. Visszavonultam utána, és rettegtem a jövőtől.
Majdnem 4. Apró fürtű fekete haja volt. Kíváncsiságból hívtam fel, hogy él-e még. Kiderült, hogy épp messze készül, és hívott, menjek, látogassam meg. Reméltem, hogy többet tudhatok meg róla, de ő csendben volt, csak azt hajtogatta, majd személyesen. Utaztam, életemben először annyit és először úgy. Vártam, hogy majd ott, messze tán megnyílik nekem, de csendben maradt. Mintha elkezdődött volna valami, amiről ő úgy gondolta, hogy már meg is van, de nálam még csak az előjelek voltak. Tudtam volna rajongani a hajáért, verssorok jutottak eszembe a szeméről, de... csend, eltűnt. Blogot kezdtem, és reménykedtem benne, hogy elolvassa, rájön, hol hibázott... Amikor visszatért, már hónapok múltak el, és én nem tudtam mire vélni. Lezártam. Ő megsértődött azon, hogy én leírtam, pedig ő gondolt... csak én nem tudtam.
Nem értettük egymást, ő fájt nekem, én fájtam neki. Később még egyszer jelentkezett újra, amikor már késő volt. Túl késő. Addigra én már boldog lettem nélküle.
"Szerelmes vagyok," - mondtam neki - "és nem beléd."
"Másba?" - kérdezte, és ezzel mindent el is mondott.
Majdnem szerelem volt. Én pedig azóta sem tudom, érti-e, mi történt.
Tanulság? Nem tudom, van-e. Happy end van. Itt alszik a hátam mögött, egyenletes szuszogással. Zöld szeme van, apró fürtű fekete haja, formás ajkai és óriási szíve. Néha csendes, de tud beszélni. Meglátja a szépet, és hagy önmagam lenni. Ötvöz minden jót, amit eddig kerestem. Akinek ennél több kell, keressen tovább, én itt maradok.
1. Zöld szeme volt és ellenállhatatlan mosolya. Azt mondta magáról: bolond, pedig csak elrejtette magát a bolondozás mögé. Imádtam a haját és dühöngtem azon, hogy féltékeny D-re, akivel annál inkább leveleztem, minél többször mondta azt, hogy "semmi". Ha semmi baj, akkor nekem is jó. Amikor megcsalt, és azt kérdeztem: "miért?" azt mondta: "Sors adta, sors elvette." Kiröhögtem.
Hogy mit kaptam tőle? A legjobb barátot, D-t, azt hiszem, ennél szebb ajándék egy elmúlt szerelemtől sem várható.
2. Zöld szeme volt. "Nagy hibát követünk el."- mondta, amikor kezdődött. A fenébe, nem igaza lett?! Tényleg nem kellett volna, vagy ha mégis, akkor sem ennyi ideig. Görcsök, gátlások, kényszerek. Visszagondolva nem tudom, mit szerettem benne. Elhittem neki, hogy nem érek semmit. Könnyű volt hinni neki, hiszen akkor menekültem hozzá, amikor eldobtak. Csak... egyre többen mondták, hogy mégis érek valamit. Aztán jött D. Éjjel, megalázva, kialvatlanul, kisírt szemekkel vártam, ő belépett, rámmosolygott és annyit mondott: "Hogy te milyen gyönyörű vagy!"
Ott és akkor lett vége a rémálomnak. Egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy megtanuljam, amit 3 éven át nem tudtam: "Senki más nem fog kiállni értem, ha én nem teszem meg." Másnap elmondtam, ami a szívemet nyomta, ő pedig a könnyeivel küzdött. Azt hittem, tudok majd rá barátként gondolni, de nem. Hiba volt, de életem legfontosabb leckéjét tanultam meg tőle.
3. Zöld szeme volt, és isteni haja. Fiatal volt, hihetetlenül fiatal, én pedig dacoltam a világgal, és mellette döntöttem. Értékes, érdekes ember. Tanított és tanult, figyelt, érdeklődött. Mellette tanultam meg ismét Én lenni. Mertem az lenni, aki vagyok. Nem mindenben értettünk egyet, de megértettük egymást. Csak az bánt, hogy nem mert őszinte lenni hozzám.
Tanultam tőle, meglátni a szépet, meglátni a megragadnivaló pillanatot. Békével gondolok rá, mégis... ez fájt a legjobban. Visszavonultam utána, és rettegtem a jövőtől.
Majdnem 4. Apró fürtű fekete haja volt. Kíváncsiságból hívtam fel, hogy él-e még. Kiderült, hogy épp messze készül, és hívott, menjek, látogassam meg. Reméltem, hogy többet tudhatok meg róla, de ő csendben volt, csak azt hajtogatta, majd személyesen. Utaztam, életemben először annyit és először úgy. Vártam, hogy majd ott, messze tán megnyílik nekem, de csendben maradt. Mintha elkezdődött volna valami, amiről ő úgy gondolta, hogy már meg is van, de nálam még csak az előjelek voltak. Tudtam volna rajongani a hajáért, verssorok jutottak eszembe a szeméről, de... csend, eltűnt. Blogot kezdtem, és reménykedtem benne, hogy elolvassa, rájön, hol hibázott... Amikor visszatért, már hónapok múltak el, és én nem tudtam mire vélni. Lezártam. Ő megsértődött azon, hogy én leírtam, pedig ő gondolt... csak én nem tudtam.
Nem értettük egymást, ő fájt nekem, én fájtam neki. Később még egyszer jelentkezett újra, amikor már késő volt. Túl késő. Addigra én már boldog lettem nélküle.
"Szerelmes vagyok," - mondtam neki - "és nem beléd."
"Másba?" - kérdezte, és ezzel mindent el is mondott.
Majdnem szerelem volt. Én pedig azóta sem tudom, érti-e, mi történt.
Tanulság? Nem tudom, van-e. Happy end van. Itt alszik a hátam mögött, egyenletes szuszogással. Zöld szeme van, apró fürtű fekete haja, formás ajkai és óriási szíve. Néha csendes, de tud beszélni. Meglátja a szépet, és hagy önmagam lenni. Ötvöz minden jót, amit eddig kerestem. Akinek ennél több kell, keressen tovább, én itt maradok.
