Csak csináld! (?)

A távkapcsolón kattogtatva volt szerencsém/szerencsétlenségem egy olyan műsor végét látni, amiben bemutatják, hogy hogyan készülnek fel és vesznek részt kislányokkal szépségversenyen.
Eltekintve attól, hogy az egyébként bájos arcú és tüneményes kislányokból némi műhaj, műfogsor(!), több tonna festék és púder, flakonnyi hajlakk és irgalmatlanul felnőttes és habos-babos ruhák segítségével plasztikbabákat gyártanak, a kislányok anyukáin látszik, hogy az összes hajdanvolt sérelmüket a lányuk sikeressé nyomorításán keresztül szeretnék elérni. Annál a mondatnál, hogy "Tudom kicsim, hogy nem szereted ezt a ruhát, de mosolyogj, mert most mosolyognod kell, később kapsz másik ruhát!" már kezdtem örvendezni, hogy az édesanyám nemhogy kényszerített, hogy olyan ruhát hordjak, amit nem szeretek, hanem segített nekem eltüntetni azt a ruhát, amit egyedül a nagymamám talált szépnek és praktikusnak (holott sem ez, sem az nem volt még egy fél pillanatig sem).
Ekkor még nem sejtettem, hogy lesz még itt olyan bölcsesség, amitől kikerekednek a szemeim. Pedig eljött a várt pillanat, kiderült, hogy nem a teljes tánckarral felvonuló plasztikkislány lett az első, hanem egy sokkal egyszerűbb műsort bemutató - és valamivel természetesebbnek ható - műanyaglányka. A színfalak mögött mosolygó és csalódott Barbie-klónok gyülekeztek akarnok anyukáikkal. Az egyik kislányt megkérdezi az édesanyja: "Mit tanultál ebből?" Mire a kislány széles gesztusokkal kísérve az örök igazságot, kiböki: "Ne gondolkodj, csak csináld!"

Végecsapó, agyam vészesen kattog azon, hogy anyuka vajon ugyanilyen helyeslően fog-e bólogatni a kicsi lányba oltott filozófiára, amikor az 14 évesen nem gondolkozik, csak csinálja, és ahelyett, hogy tanulna, mondjuk sikeresen teherbe esik, hiszen biológiailag már képes rá, gondolkozni pedig úgysem kell. Vagy ugyanezt a büszke arcot vágja-e majd, amikor kamaszodó lánykája nem gondolkozik el azon, hogy talán visszautasítsa a drogokat, hanem csak csinálja.

Ezek után megsimogattam a pocakomban ficánkoló Maszatkát és annyit mondtam neki: "Szerintem inkább gondolkozz, aztán tégy belátásod szerint, de az első lépést mindig gondold meg!" Lehet, hogy nem lesz plasztikgyerekem, lehet, hogy nem nyer majd különféle díjakat, de nem is ez a lényeg. Legyen agya, amit használni is tud.

Amiért eddig nem... avagy ürügyek és okok - I.rész

2009. november 14. - Ketten kimondtunk egy szót, ennek örültek sokan, aztán ettünk finomakat (az a túrós-meggyes rétes... arról külön ódákat kéne írni, ha elég lírai hangulatban lennék), hazajöttünk, fáradtak voltunk, mosolyogtunk, és úgy feküdtünk le, mintha nem is történt volna semmi különös. Pedig változott a nevem, a családi állapotom, meg egy kicsit az életünk is. :)

De hogy ne csapjunk rögtön a lecsóba, elmesélem, milyen is volt az esküvő előtti nap. Péntek 13. Babonás ugyan nem vagyok, de most azért sikerült rendesen összejönnie a dolgoknak. Sikeresen megérkezett mindenki, még Levente is ígéretet tett arra, hogy inkább lóg az utolsó óráiról, de eléri az utolsó buszt Pestről. A busz indulása után csörög a telefonom, Levente hív, hogy fent van a buszon, de küldjük neki az energiát, mert ráfér. Igazság szerint tettem én rá magasról, hogy fáradt-e vagy nyűgös, sokan vannak-e a buszon vagy kevesen, csak az érdekelt, hogy ő fent van a buszon, így másnap tuti lesz, aki szépnek fotózzon minket (önző menyasszonyos dolgok ezek, aki még nem élte meg, nem tudja, hogy ilyenkor nincs kivétel, mindenki önző lesz).
Este 10-re be is ér a busz, megyünk elé, persze kicsit csúszunk, így már nincs tömeg a buszpályaudvaron, csak egy fehér burnuszos fickó dumálgat a sofőrökkel, majd amikor közeledem felé elvigyorodik, köszön és megölel. Nem, nem lett titkon arab terrorista, a burnusz valójában több méternyi géz, amit azért kapott, mert lendületből lefejelte a csomagtér-ajtót, aminek köszönhetően felrepedt a homloka (az arcán még jól látható vérlefolyások, csak a hangulat emelése céljából). Rövid pánik után hazatértünk, lemostuk az arcát, hívtuk Annát, hogy mehetünk-e kezelésre, aztán hajrá. Anna rossz hírt közöl, ezt biza stoppolni kell, mert hiába ragasztja le, szétnyílik, rossz helyen van a seb.
Irány a Sürgősségi Osztály. Kint ifjak nézelődnek, bent csak egy kicsit megviselt képű srác üldögél, mi pedig leülünk és várunk, hátha jön valaki, aki elhelyez 3 jólirányzott öltést, aztán mehetünk haza. Naná... péntek este... amikor bulizik az ifjúság és összevereti magát betyárosan, majd pont akkor lesz bármi gyors. Üldögélünk, beszélgetünk, vizsgáljuk a folyosón elhelyezett hordágyat, amikor megjelenik két rendőr, és megkérdezi, mi kerültünk-e összetűzésbe roma ifjakkal egy szórakozóhely előtt. "Nem, csak a busz csomagterének ajtaján fejelte le az ismerősöm, de a busz rosszabb állapotban van." A rendőrök vigyorogva bemennek a kezelőbe felveszik a két srác vallomását, akik közül az egyiket már vagy egy órája próbálják összerakni az orvosok.
Az egyik rendőr kijön, hogy jelentést tegyen a kapitányság felé, majd elbeszélget velünk. Mivel már fél 12 van, és én erősen álmosodom, miközben a fotósomat próbálom összestoppoltatni az ÉN Nagy Napomra, vigyorogva közlöm a rendőrrel, hogy ilyen frankó leánybúcsúm is csak nekem lehet. Erre már ő is nevet, tényleg nem lehet mit mondani rá.
Fél egyre azért hazakeveredtünk, beájulok az ágyba és nem tudok rendesen aludni, mert Bálint telefonja atomvillanást játszik, közben villog Anyu hifije...

Reggel hétre azonban minden olyan, mint a mesében.
Ülök a fodrásznál, aki először megmossa a hajam, több maréknyi hiper-szuper-ultra-mega-giga erős hajhabbal megszárítja, aztán először Freddie Mercury-vá tesz az "I'm going slightly mad" klipjéből, majd szálanként eligazítva a hajamat megteremti belőlem azt a tündérkirálykisasszonymenyasszonyt, aki mindig is szerettem volna lenni az esküvőmön. Befejezésül kapok pár pötty zselébe kevert csillámport, hogy olyan legyen a hajam, mintha tele lenne szórva méregdrága Swarowsky-kristállyal, majd jön egy réteg hiper-szuper-ultra-mega-giga erős hajlakknak álcázott áttetsző szórt beton, hogy a frizurám akkor se reccenjen meg, ha én már a végemet járom.
Ezek után hazasétáltam, átöltöztem a tökéletes ruhámba, felvettem a tökéletes cipőmet a legkevésbé tökéletes harisnyára (legnagyobb baja, hogy egyáltalán létezik), kiléptem az ajtón, és elkezdődött a varázslat. Gyönyörűnek éreztem magam, gyönyörű volt az idő, gyönyörű volt Gábor is az öltönyében és a nyakkendőjében, mindenki mosolygott és általában elnyelt minket a szuperlatívuszok özöne.

De az a meggyes-túrós rétes ott az étteremben... na az túltett mindenen. Kivéve a hajamon, mert azt a szórt beton úgy tartotta, hogy az esti zuhanyzásnál negyed órán át kellett kimosnom belőle a cuccot, miközben a zuhanytálcában rendületlenül kopogott az a fél zacsi rizs, ami a nap folyamán elveszett a frizurámban.

Végül a zene, ami nélkül nem lett volna tökéletes az esküvőnk Gáborral: