"Ha megfázol, ki leszöl valagászva!"

avagy: Hogyan végeztem el életem első tolatós manőverét?

Történt egyszer márciusban - aki nem hiszi, járjon utána - hogy a családi Ford 3 km után lerobbant az autópályán. Hazahúztak minket, okosan begurultunk vele a garázs elé, és hagytuk a saját kis műszaki hibájával békésen üldögélni.
Azonban eljött az ősz, és vészesen közelg az esküvőm napja. Apu céges autója - amivel tervezte, hogy fuvaroz minket - egy harsány robbanás és hatalmas fekete füstpamatok kíséretében visszaadta az Úrnak a második hengerét. Ezért kell egy másik autó. Nem kicsit, nagyon kell, mert a másik céges autó, amit Apu megkapott egy terepjáró, ami ugyan nagyon nagy és szép és szexi, de hosszú fehér ruhában, magas sarkú szaténcipellőben nem tudok olyan kecsesen felpattanni rá, mint ahogy illenék egy esküvőn - a kikecmergésről nem is szólva.

Itt jön a képbe a Ford és életem első tolatós manővere. Ugyanis senki nem volt, akit Apu ugraszthatott volna, hogy segítsen neki az udvarban megfordulni a ronccsal, azért elhívott a sütisütés mellől (mézes-krémes, nyammm), hogy forgassam a kormányt, hozzam egyenesbe az autót. Aha, hátrafelé, tűsarkakon. Tiszta Ginger Rogers. - Kivéve a tűsarkakat, mert azon papucsosan mentem ki a hidegbe, ahogy itt bent flangáltam, gondolván, rövid idő alatt végzünk.
Leszámítva, hogy minden második mozdulatnál Apunak ki kellett szállnia, elmondani, merre tovább, egész jól ment. Virult is a fejem, aztán bejöttem megint egy kis sütit sütni, krémet keverni, baracklekit kóstolgatni (megintcsak, nyamm).
Ám jött a második menet, az autó tényleges megfordítása. Meg kell mondjam, másodszorra sokkal jobban ment a tolatás, olyan pikkpakk hoztam egyenesbe a hátulját az autónak, hogy magam is meglepődtem. (Mégiscsak Ginger Rogers, vagy legalábbis Zsopi Rogers - ugyanazt tudom, mint mások, csak hátrafelé és papucsban.) Aztán tologattuk, hogy meglegyen az a fránya Y-fordulás, himba-himba-nyomjon, kismama, áááá, tekerd át a kormányt, jó, most leeresztjük, várjááááll, aztán megint himba-himba, nyomjon kismama. Közben tényleg novemberi este lett, hideg és én a vastag pulcsi ellenére kicsit didergősre vettem a figurát, szóval beiszkoltam a házba, ahol drága jó nagyikám a címben idézett mondattal várt.

Így legyen az ember hétköznapi hős a saját családjában. Ki leszök valagászva, ha megfázom. Mondjuk lehet, hogy nem az ideális terhestorna az autó-tologatás az udvaron, novemberben, papucsban... hátrafelé. Na de mégis, milyen dolog az már, hogy megvan az első autóvezetős élményem! Tütü - brrr!

Moby Dick és társai

avagy: Hogyan válasszunk esküvői ruhát kismamaként.

A fehér erősít. Ez tény, de kevesen tudják, hogy nem egy kicsit vagy kissé, hanem SZÖRNYEN. A varrónő, aki vállalta, hogy alig egy hónap alatt megtervezi és elkészíti életem nagy napjának ruháját, felpróbáltatott velem egy gyönyörű fehér ruhát. Akkor az volt az érzésem, hogy egy albínó elefánt tekint vissza a tükörből, lesápadtam, és elhatároztam, hogy nem lesz hófehér ruhám.
Aztán az őszi szünetben elmentünk a sógornőmmel és az unokahúgommal esküvői ruha szalonba ruhákat próbálni. Pechemre kismama-naciban voltam, lebuktam... "Nagyon nagy lesz a pocid!"- sápítozta a nő, mintha nem tudnám, hogy mi a természet rendje, aki kismama, annak a hasa térfogat-növekedés révén helyet teremt az utód fejlődésének. Ennek örömére csak a bálna-méretű ruhákat volt hajlandó leakasztani a fogasról, amiken kb. 30-40 centi anyagot kellett összefognia hátul, hogy kiderüljön, hogy is néz ki. Ahhoz képest, hogy életem legnagyobb bulijának szántam, életem egyik legkevésbé bulis időszaka volt... Pech.
És eljött az első ruhapróba napja. Izgatottan vonultunk el anyuval a varrónőhöz, aki megjelent egy spanyol hadihajó törtfehér vitorlájával, és rám akasztotta. Tükörbe nézve hallottam a fejemben a szakállas tengeri medve rikkantását: "Hínnye, az áldóját! Hozd a szigonypuskát, te fiú, itt jön a nagy fehér bálna!" Kitartóan próbáltam megőrizni a kényes egyensúlyt a magas sarkaimon, így nem értem rá azzal törődni, hogy pánikoljak: én leszek Moby Dick az anyakönyvvezető előtt. Közben az aprócska termetű varrónő jobbra ugrott-balra tűzött és a duzzadó vitorla hirtelen elkezdett alakot ölteni. Szép lett, majd csodálatos, végül egyenesen mesés.
Aztán jött a hab a tortára, a kiskabát. Egy kis tűzés itt, egy kis tűzés ott és kiderült: Soha életemben nem voltam még ilyen szép, mint most, első gyermekemmel a pocakomban, magas sarkakon egyensúlyozva, másfél marék gombostűvel a leendő ruhámban.

És mégiscsak fehér, és mégiscsak ruha. Csak épp jól van szabva, ezért nem látszik benne a helyes kis dudor a pocim elején, viszont látszik, hogy van derekam, és a kismamásra duzzadt kebleim sem öltenek tankhajónyi méretet, viszont jól mutatnak a dekoltázsban.

Tehát: Tök mindegy, hogy mennyire vagy kismama az esküvődön, az a lényeg, hogy olyan varrónőt találj, aki érti a dolgát, és nem ijed meg attól, ha feladatot kap.

Itt is rég jártam

Azóta augusztus végén kiderült, hogy babát várok. Táppénzen üdülök itthon, és észvesztve szervezem az esküvőnket, ami november 14-én lesz.
Igazi kaland megfelelő ruhát találni, ha az ember kismama, ráadásul nem szeretne habostortának öltözni, vagy százezreket költeni a ruhára.
Aztán persze Murphy is elkezdett dolgozni, apu autójában először csak a víz csorgott el valahol, majd hosszas szervizelések után a hét végén egy apróbb robbanás kíséretében kilyukadt a motor. Az élet szép, személyi sérülés nem történt, csak nem tudom, lesz-e autó, ami elvigyen minket a házasságkötő teremig, de sebaj...
Ada a hét elején hólyaghurutos lett, élénkpiros vérpöttyökkel dekorálta a lakást, mehetünk az állatorvoshoz, mert miért is ne.
Közben készülünk a KRESZ-vizsgára, levelezésben vagyok az esküvői ebéd miatt, ruhapróbára járok, telefonálgatok a csokrom miatt. Nem unatkozom, az már biztos.

De most nem tudom elég élvezetesen leírni az esküvői előkészületeket, sem a babavárás örömeit. Majd ha egyszer véletlenül nagyon ráérek, megemlékezem minderről. Addig pedig türelem, kedves olvasók. :)